A hit tárgya Aquinói Szent Tamás teológiája alapján
(ST, II-II.q.1)



Tamás elsősorban nem azért akar beszélni a hit tárgyáról (mely maga Isten), mintha kérdéses lenne egyáltalán maga a hit. A középkorban ez még nem volt úgy probléma, mint például a mi korunkban.
Igazság szerint, amint fentebb jeleztük, Tamás máshol is tárgyalja a hitet; a Szentenciákról szóló kommentárjában és az Igazságról szóló munkájában (De Veritate) vizsgálatának első tárgya például az a kérdés, hogy mi a hit, és csak ezt követően beszél tárgyáról.
A Summában azonban ennek a fordítottja történik. Miért? Nagyon úgy tűnik, hogy az emberileg, szerzetesi életében és teológiai gondolkodásában is immár jóval érettebb Tamás Istent egyszerűen az Őt megillető, első helyre helyezte.
Ha például először továbbra is a hit aktusáról beszélne, ezzel voltaképpen nyitva maradna a kérdés a cselekedet tárgyát illetően (Isten vagy valami más...).
Így azonban, hogy a hit aktusának tárgyát előre megjelöli, előre jelzi, hogy a hit aktusa szoros összefüggésben van arra, amire irányul (és nem csak ezután keresi bolyongva, mire irányulhatna...).

A tény, hogy Tamás először a hit tárgyáról beszél, már meg is különbözteti a hit aktusát a hiszékenységtől és a hiedelemtől is (erről később még beszélünk).
Minden emberi képesség (pl. látás, hallás, értelem, akarat, stb), ezek minden aktusa és egyáltalán minden emberi cselekedetet elsősorban tárgya határoz meg, vagyis az amire az adott aktus irányul.
A hallás például a hangok érzékeléséből születik meg. Hiába rakunk egy zöld falevelet a fülünk mellé, a fülünknek a színek nem mondanak semmit, ellenben a falevél zizegése nagyon is sokat mond !.
Hasonlóképpen a szemünk elé hiába rakunk egy piros cukorkát, bár látjuk, hogy piros cukorka, ebből még fogjuk tudni, hogy milyen ízű (savanyú, édes, mézes, karamellás, stb...). És így tovább minden érzékszervünkkel …
Az emberi megismerés azonban, bár az érzékszervekre épül, és nélkülözhetetlenek számára, nem csak ún. érzéki ismeretből áll, hanem, sőt!, intellektuális ismeretet is jelöl. 

Az értelmi megismerés két fontos képességet feltételez:
(Ezekről részletesebben a megfelelő aloldalakon olvashatunk).
Emlékeztetőül annyit, hogy az értelem a dolgok valóságára, vagyis igaz-ságára irányul. Amikor az értelem – az érzékszerveknek köszönhetően – észlel valamit, az első, amit „megállapít, hogy az adott dolog létezik, van, és ilyen értelemben „igaz” (magától értetődő tehát, hogy itt nem erkölcsi, hanem létbeli, ontológiai jóságról van szó). Amennyiben pedig az adott létező „van”, valamilyen szintű, létéből fakadó jósága is van. 
S míg a lét, az igaz-ság a megismerés aktusának a tárgya (az értelem azt ragadja meg, veszi észre, ami „van”), addig a jó az akarat tárgya. Az akarat ugyanis arra irányul, ami számára jónak, tetszetősnek, kívánatosnak tűnik (ez azonban nem jelenti azt, hogy az adott dolog számára, a teljes ember számára valóban jó ott és akkor....).

Röviden:
  • az értelem az igazra, a létre irányul,
  • az akarat pedig a jó-ra.
S még egy különbségtétel a megismerés folyamatának metafizikájában:
Érdemes és hasznos megismerni és emlékezetünkbe vésni két fogalmat:
Egy adott tárgy megismerése két irányból, egyidejűleg, párhuzamosan módon történik:
Ehhez vegyünk egy hasonlatot, hogy könnyebben megértsük a dolog lényegét:
A körülöttünk lévő tárgyakat elsősorban színük, alakjuk, körvonaluk alapján észleljük. Ha azonban sötét van, nincs fény, mindezek az információk rejtve maradnak előttünk. Mi következik ebből?
  • az, amit megismerünk, azok a színek (és általuk a tárgyról kapunk információt és végül ismeretet), ezt nevezzük a megismert tárgy anyagi szempontjának, amit anyagi, illetve a maga - általunk észlelhető – valóságának szempontjából ismerünk (anyagi tárgy, latinul: obiectum materialis).
  • ami által felismerjük a színeket, az a fény, ezt nevezzük a megismerés formális (ami által megismerünk) okának (ratio formalis). 


A látás tárgyában a fény az ami formális, ami láthatóvá teszi a színeket, általuk pedig az alakot, stb..; a színek maguk pedig az az „anyagi” valóság, amely – bár magában hordja a láthatóvá válás képességét (potenciálisan) – mégis, csak a fény által, a fénynek köszönhetően válik ténylegesen (aktuálisan) láthatóvá.
Egy gyümölcsöt például több szempontból is megismerhetek:
  • mint sajátos színek (pl. narancssárga) hordozóját – a gyümölcs megismerésének formális oka a fény: fény nélkül nem fogom érzékelni a színeket.
  • Vagy mint egy élőlényt: ha a biológia szempontjából vizsgálom az adott gyümölcsöt, akkor a megismerés formális oka maguk a biológiai és természetfilozófiai törvények lesznek.
  • Vagy mint alakot is vizsgálhatom, ebben az esetben a megismerés formális oka a geometriai törvények lesznek.
De miként és mi által ismerjük meg Istent, a hit tárgyát, aki nem más, mint az Első Igazság?
  • az „amit” megismerünk, maga Isten,
  • ami által megismerjük Őt, ez szintén Ő maga, és nem pedig a teológusok ismertetik meg velünk.


Istenben Isten „miatt”, Istenért hiszünk, azért, mert Ő maga kinyilatkoztatta önmagát. Isten azért nyilatkoztatja ki magát, hogy higgyünk Benne. A Kinyilatkoztatott maga Isten:
  • Ő a Kinyilatkoztató és a Kinyilatkoztatott is,
  • Ő maga Tanúsított és Tanúsító Igazság.

Szent Bernát ezt így fogalmazta meg: Isten iránti szeretetünk oka maga Isten, ennek a szeretetnek a mértéke pedig maga a mértéktelenség.

Világos, hogy az Istenbe vetett hit esetében totális, és az embert felülmúló ugrásról van szó. A hit Isten végtelenségére nyit meg bennünket.


Ez a hit azonban Isten bennünk való tevékeny és szerető jelenlétéből születik (és nem valami kívülről ránk nehezedő előírásból vagy parancsból). A megszülető hit pedig ennek a szerető jelenlétnek az emberi értelem általi elismerése.
Isten, mint kinyilatkoztató és kinyilatkoztatott Igazság világítja meg az emberi értelmet, és megadja neki a szükséges eszközöket (a hit sajátos, csak rá jellemző megismerési módját), hogy vaklóban el is jusson hozzá.

„Az örök élet az, hogy megismerjenek Téged, egyedül igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,1-3).

„Tudjuk, hogy Isten Fia eljött, és értelmet adott nekünk, hogy megismerjük azt, Aki Igaz” (1Jn 5,20).