Az emberi akarat
ST, I.q.75; q.77-78; q.80;q.82.
Az akarat a teremtett, szellemi lélek egyik képessége (facultas, potentia). Sajátos tárgya, amire irányul a jó, melyet először (mint létezőt, mint igaz-at) az értelem ragad meg és helyez az akarat elé. Ez a jó azonban nem feltétlenül jó ténylegesen. Lehet, hogy az értelem jónak ítéli, mert nem a józan, és az ember igaz javának megfelelő ítéletet hoz, de az is lehet, hogy rendezetlen szenvedélyei vagy a rendezetlen akarat miatt ítéli jónak azt, ami a valóságban rossz. Mind az akarat, mind az értelem tévedhet tehát.
Tamás a következő helyeken foglalkozik az akarattal:
|
Az akarat a De Veritate-ban
Tamás szerint – Arisztotelész nyomában járva – minden létező vágyik a jóra. Az ember akarata az, ami által az ember vágyik és irányul a jóra.
Ami az akaratot illeti, Tamás úgy mutatja be, mint a lélek különleges képességét, mely képes önmagát a jóra, a vágyott dologra irányítani.
Természetesen ez csak akkor lehetséges, ha az értelem előbb megmutatta neki a megismert, észlelt jót. Ez a jó, mivel az akarat erre irányul, az akarat céljává válik, ezt a jót fogja az akarat úgymond megcélozni. Ahhoz, hogy elérje, segítségre van szüksége: csak úgy, önmagában az akarat nem tud mondjuk egy szép piros almát megszerezni: az ember más képességeire is szükség van, ezen kívül igénybe kell vennie az almához vezető eszközöket.
A képességek, melyeket az akarat igénybe vehet:
Mivel az akaratnak szüksége van az értelem előzetes ismeretére, ezért az akarat bizonyos értelemben passzív képessége: külső okra, indításra van szüksége ahhoz, hogy mozgásba lendüljön. Ez a külső ok tehát az értelem, aki bemutatja neki az észlelt jót. Az akarat nem tehetetlen, de csak úgy, a semmi miatt nem tud mozgásba lendülni. Csak akkor veszi a fáradtságot, hogy elinduljon, ha van valami jó „előtte”.
Tamás megjegyzi azt is, hogy a jó, amit az értelem az akarat elé helyez, nem kényszeríti az akaratot: az akarat természetéből adódik, hogy az egyetemes jóra irányul, a felé vonzódik, és ha elég kerül egy konkrét jó, ami neki megfelel, tetszik, vonzó, akkor annak neki lendül és meg akarja szerezni. De ha az értelem által elé helyezett jó nincs ínyére, akkor bizony nem moccan, nem „érdekli” a dolog.
Ebből az következik, hogy az akarat teljesen szabad: semmiféle jó nem képes megkötözni. A legkisebb, de a legnagyobb jó is csak akkor képes meghatározni, determinálni az akaratot, ha az akarat maga ezt akarja, beleegyezik, akarja. Még pontosabban: maga az akarat az, ami determinálja önmagát.
Lásd még: a szabad akaratról (liberum arbitrium) szóló aloldalunkat is!
Ami az akaratot illeti, Tamás úgy mutatja be, mint a lélek különleges képességét, mely képes önmagát a jóra, a vágyott dologra irányítani.
Természetesen ez csak akkor lehetséges, ha az értelem előbb megmutatta neki a megismert, észlelt jót. Ez a jó, mivel az akarat erre irányul, az akarat céljává válik, ezt a jót fogja az akarat úgymond megcélozni. Ahhoz, hogy elérje, segítségre van szüksége: csak úgy, önmagában az akarat nem tud mondjuk egy szép piros almát megszerezni: az ember más képességeire is szükség van, ezen kívül igénybe kell vennie az almához vezető eszközöket.
A képességek, melyeket az akarat igénybe vehet:
- az értelem tudása, ismerete, problémamegoldó képessége,
- a test mozgást biztosító képességei (motoros képességek),
- és azok a dolgok, amelyek a célhoz vezetik. Ezeket eszköznek is nevezhetjük, bár Tamás nagyon óvakodott ettől, és inkább úgy nevezte őket: „amik a célhoz vezetnek, amik a célra irányulnak.
Mivel az akaratnak szüksége van az értelem előzetes ismeretére, ezért az akarat bizonyos értelemben passzív képessége: külső okra, indításra van szüksége ahhoz, hogy mozgásba lendüljön. Ez a külső ok tehát az értelem, aki bemutatja neki az észlelt jót. Az akarat nem tehetetlen, de csak úgy, a semmi miatt nem tud mozgásba lendülni. Csak akkor veszi a fáradtságot, hogy elinduljon, ha van valami jó „előtte”.
Tamás megjegyzi azt is, hogy a jó, amit az értelem az akarat elé helyez, nem kényszeríti az akaratot: az akarat természetéből adódik, hogy az egyetemes jóra irányul, a felé vonzódik, és ha elég kerül egy konkrét jó, ami neki megfelel, tetszik, vonzó, akkor annak neki lendül és meg akarja szerezni. De ha az értelem által elé helyezett jó nincs ínyére, akkor bizony nem moccan, nem „érdekli” a dolog.
Ebből az következik, hogy az akarat teljesen szabad: semmiféle jó nem képes megkötözni. A legkisebb, de a legnagyobb jó is csak akkor képes meghatározni, determinálni az akaratot, ha az akarat maga ezt akarja, beleegyezik, akarja. Még pontosabban: maga az akarat az, ami determinálja önmagát.
Lásd még: a szabad akaratról (liberum arbitrium) szóló aloldalunkat is!
A fentiek alapján már láthatjuk, hogy az akarat nem más, mint tudatosan választott vágy, kívánság. Ennek oka az, hogy az emberi akarat az értelem által megragadott, felfogott formát követi (a forma itt nem alakot jelöl, hanem az adott tárgy benső valóságát, természetét, ami által az adott létező az, ami). Az akarat tehát értelmes, szellemi kívánság, irányulás (ST, Ia.q.80.a.1).
Az akarat érzékszervekhez nem kötött értelmes vágyóképesség, ebből adódóan pedig szellemi és romolhatatlan, mely által az élő (megismerő-képességgel bíró) ember minden megismert (és létéből adódóan jó) létező, valóság felé irányul. Ez az irányulás a jó egyetemessége alatt valósul meg.
Az akarat bizonyos értelemben, legalábbis a megismert és az értelem által elé tárt jóval szemben passzív: az elé helyezett jó (vagyis az akarat sajátos) tárgya az, ami mozgatja az akaratot, s amely a jóra élénken és egy bizonyos szeretet-reakcióval, örömmel és a számára felkínálkozó jó választásával reagál. Éppen ezért az értelem által az akarat elé tárt jó cél-ként tárul fel az akarat előtt: az akarat úgy irányul tehát a jóra, mint célra: el akarja érni azt, hogy megpihenjen benne. (ST, Ia-IIae.q.9-10).
Az akarat alapvetően realista. Tárgya ugyanis nem valami elvont lényeg, hanem egy létező jó. Az akarat kifejezetten a jóra, mint valóságra, a jó valóságára irányul.
Elég, ha az értelem csak egyszerűen észlel valamit, és azt az akarat felé mint jót, mint vonzót közvetíti (még akkor is, ha az értelem téved!), és az akarat máris feltartóztathatatlanul indul felé. Ehhez pedig az akarat minden lehetőséget megragad, ami céljához segíti (hacsak az értelem közbe nem szól, hogy az nem például nem helyes). Vö. még: ST, Ia-IIae.q.10.a.2.
Mivel a létező (az értelem sajátos tárgya) és a jó (az akarat sajátos tárgya) ugyanolyan „kiterjedéssel” bír, így az akarat is pontosan addig „ér” ameddig az értelem.
Az akarat érzékszervekhez nem kötött értelmes vágyóképesség, ebből adódóan pedig szellemi és romolhatatlan, mely által az élő (megismerő-képességgel bíró) ember minden megismert (és létéből adódóan jó) létező, valóság felé irányul. Ez az irányulás a jó egyetemessége alatt valósul meg.
Az akarat bizonyos értelemben, legalábbis a megismert és az értelem által elé tárt jóval szemben passzív: az elé helyezett jó (vagyis az akarat sajátos) tárgya az, ami mozgatja az akaratot, s amely a jóra élénken és egy bizonyos szeretet-reakcióval, örömmel és a számára felkínálkozó jó választásával reagál. Éppen ezért az értelem által az akarat elé tárt jó cél-ként tárul fel az akarat előtt: az akarat úgy irányul tehát a jóra, mint célra: el akarja érni azt, hogy megpihenjen benne. (ST, Ia-IIae.q.9-10).
- Az akaratot, a jóra mint egyetemesre (tehát nem feltétlenül csak valami konkrétra) irányulása miatt természetszerűnek is nevezzük (voluntas ut natura),
- De mivel az akarat képes a célok (és egyáltalán a végső cél) és az oda vezető eszközök szabad megválasztására (hiszen értelmes, az értelemtől függő vágyóképességről van szó), értelmesnek is nevezzük (voluntas ut ratio).
Az akarat alapvetően realista. Tárgya ugyanis nem valami elvont lényeg, hanem egy létező jó. Az akarat kifejezetten a jóra, mint valóságra, a jó valóságára irányul.
Elég, ha az értelem csak egyszerűen észlel valamit, és azt az akarat felé mint jót, mint vonzót közvetíti (még akkor is, ha az értelem téved!), és az akarat máris feltartóztathatatlanul indul felé. Ehhez pedig az akarat minden lehetőséget megragad, ami céljához segíti (hacsak az értelem közbe nem szól, hogy az nem például nem helyes). Vö. még: ST, Ia-IIae.q.10.a.2.
Mivel a létező (az értelem sajátos tárgya) és a jó (az akarat sajátos tárgya) ugyanolyan „kiterjedéssel” bír, így az akarat is pontosan addig „ér” ameddig az értelem.