A szervátültetés
A szerv- vagy szövetátültetés olyan sebészi beavatkozás melyben egy egészséges adományozótól, gazdaszervezettől valamilyen szövetet, szervet nyerünk és azt egy olyan befogadó, recipiens, de beteg szervezetbe ültetjük át, amelynek az egészséges szerve szüksége van. |
A szervátültetés történetének fontosabb eseményei
- 1954 (más források szerint 1957), megtörtént első sikeres veseátültetés;
- 1967; megtörtént az első sikeres szívátültetés;
- 1972, felfedezik a cyclosporin-t ez egy igen jól fogadott és tűrt kémiai anyag, amely elnyomja az immunrendszer egészséges válaszát az idegen testek érzékelésekor. Az immunrendszer ugyanis rendkívül gyorsan felismeri, ha idegen test jelenik meg a „rábízott” szervezetben. Elsősorban azokat az idegen fehérjestruktúrákat ismeri fel, melyek nem az ő szervezetéhez tartoznak, különböznek tőle, így módszeresen igyekszik azokat hatástalanítani, elpusztítani, hogy védje a szervezetet.
- Az intenzív terápiás osztályok, egységek fejlődése, elterjedése is előmozdította a szervtranszplantáció sikerességét: ezek az osztályok ugyanis halálesetkor a halál pontos diagnózisát képesek felállítani; ez lehetővé teszi, hogy felkészüljenek a szervek kivételére még mielőtt beállna az a regresszív állapot, amely lehetetlenné teszi a transzplantációt. Magyarul a szerveket a lehető leggyorsabban kell kivenni a gazdaszervezetből, még mielőtt károsodhatnának, és megfelelő tároló környezetet kell számukra biztosítani.
- A testen kívüli, más szóval extrakorporális keringést lehetővé tévő sebészi-intenzív terápiás beavatkozás elterjedése is elősegíti a szervátültetéseket.
A donor lehet:
- halott (cadaver); halottból vett szerveket, szöveteket főleg bőr-, szaruhártya-, csontvelő-, vese-, szív-, tüdőtranszplantáció esetén, illetve a máj vagy a máj egy részének, főleg a jobb lebeny, hasnyálmirigy, belek átültetésekor alkalmazzák. Ide tartozik még a szigorú értelemben véve nem életmentő, de a beteg életminőségét nagymértékben javító kéz- és arctranszplantáció. Ez a két utóbbi műtét általában a kezek elvesztésekor, valamint az arc súlyos roncsolódása esetén válik szükségessé.
- Élő személyből (ex vivo) transzplantációt vese- és máj, esetleg tüdőátültetés esetén alkalmaznak. Ezt részleges transzplantációnak is nevezik, mivel a szervnek csak az egyik felét vagy részét veszik ki (pl. májlebeny, vagy a tüdő egyik lebenyét, vagy vesék esetén az egyik vesét); ebben az esetben a donor a részleges szerveltávolítással még egészséges, teljes életet tud folytatni.
A szervátültetés típusai
A szerv- és szövetátültetés többféle lehet, annak megfelelően, hogy kitől, illetve miből nyerik a beültetésre váró szövetet, szervet.
Lássuk a jelenleg lehetséges variációkat:
Lássuk a jelenleg lehetséges variációkat:
|
|
A heterológ vagy xenotranszplantáció egy szerv, szövet, vagy sejt egy adott fajhoz tartozó egyedből egy másik fajhoz tartozó egyedbe történő átültetése. Ha ember a befogadó szerv, akkor ez hatalmas lehetőséget kínálhat fel, tekintettel az emberi donorok krónikus hiányára.
Ehhez azonban számos kihívásra is tudni kell válaszolni.
Az első sikeresnek mondható kísérletek 1960-as, 70-es években voltak: Egy férfi például 9 hónapig tudott élni egy csimpánz veséjével.
Ehhez azonban számos kihívásra is tudni kell válaszolni.
- az első komoly kihívás, hogy a befogadó szervezet folyamatosan igyekszik megszabadulni a beültetett szövettől, éppen ezért az immunrendszer működését fel kell függeszteni. Ezt nevezzük immunszupressziónak, többnyire cyclosporin tartalmú gyógyszerrel végzik (pl: Sandimmun).
- nehéz tovább biztosítani a megfelelő működést, hiszen faji határokkal kell szembenézni, tekiintettel arra, hogy két különböző fajhoz tartozó egyedek (pl. sertés és ember, vagy csimpánz és ember... stb.) között zajlik a szervátültetés. A beteg szervezetét fel kell készíteni az idegen szerv befogadására.
- a minimálisra kell csökkenteni a lehetséges fertőzések esélyét, amelyek így, a transzplantáción keresztül az emberi populációt is fenyegetnék.
Az első sikeresnek mondható kísérletek 1960-as, 70-es években voltak: Egy férfi például 9 hónapig tudott élni egy csimpánz veséjével.
A nem életmentő beavatkozások
A szerv- vagy szövetátültetés lehet életmentő és nem életmentő. Ez utóbbi esetben többnyire "plasztikai" jellegű beavatkozásokról van szó, de természetesen itt nem a pisze orr kialakítása a cél, hanem ennél sokkal súlyosabb és fontosabb élethelyzetekre kell gondolnunk.
Az életmentő szervátültetések kérdése talán magától értetődőbb, ezért ennek kifejtésére itt nem térünk ki.
Ellenben szót kell ejtenünk a nem életmentő beavatkozásokról, melyek a beteg életminőségét jelentősen javítják. Az életminőség nagymértékben romolhat például súlyos arckárosodás, roncsolódás esetén, amikor például valakit fejbe lőnek, életben marad, azonban a fejébe fúródó lövedék súlyos arcroncsolódást okoz. De ilyen arcroncsolódást okozhatnak egyes betegségek is. Ezeknek a pácienseknek talán az életét meg tudták menteni, de előfordul, hogy a roncsolódás miatt életük minősége nagyban romlik, ami elsősorban a megsebzett önbecsülésben nyilvánul meg. Ezek a betegek gyakran komoly megvetést, gúnyt, félelmet, kiközösítést, undort tapasztalnak meg embertársaik részéről, és rengeteg szenvedésben van részük.
|
Világos tehát, hogy az arc deformitásán túl komoly lelki-szociális okok is indokolttá teszik az ún. nem életmentő beavatkozást. Ma már van lehetőség arc-átültetésre, vagy kéztranszplantációra is. Ez utóbbi a kézfej, kar elvesztése esetén merülhet fel.
Természetesen a nem életmentő beavatkozások is komoly kérdéseket vetnek fel, hiszen mind az arc, mind a kéz az identitás, az önazonosság legfontosabb kifejező módjai. Gondoljunk csak az ujjlenyomatunkra: egészen egyedi, csak a miénk. Ha valaki másnak a kezét kapja meg valaki, nem biztos, hogy tud vele élni. Gyakran a transzplantációs beavatkozások kudarcának nem is a szöveti kompatibilitás hiánya az oka, hanem a lelki inkompatibilitás. A betegeknek egyáltalán nem könnyű elfogadni, hogy valakinek a szívével, veséjével, kezével, májával, netán arcával él!
Bár ezek a beavatkozások komoly lelki-pszichés problémákat is okozhatnak, alapvetően nem tilosak, nem erkölcstelenek, de a betegeknek mindenképpen komoly lelki támogatást, együttérzést és elfogadást kell kapniuk és megtapasztalniuk.