Az iraki és az őket meglátogató más, domonkos nővérek beszámolói
az iraki helyzetről
Iraki nővéreink hírei
Január 6.
Ma szálltunk le Erbilben, domonkos nővéreink a reptéren vártak minket. Nagyon megható találkozás volt, amelyben keveredett az öröm és annak felismerése, mennyire megváltozott az élet legutóbbi találkozásunk óta.
Karakoshból és Moszulból való menekülésük története, mely augusztus 6-án még csak most kezd kibontakozni. Az Iszlám Állam által indított terror, mely lakóhelyük elhagyására kényszerítette a keresztény közösséget, váratlan volt, így sokan még most is sokkos állapotban vannak, zavarodottak. El sem tudom képzelni, milyen lehet mindent, a legapróbb dologig hátrahagyni, ami a megélhetéshez szükséges, és percek alatt elindulni annak tudatában, hogy valami rettenetes dolog közeledik.
Arlene Flaherty OP
Amikor azt mondjuk, “menekülttábor” ne a földön felvert sátrakra gondoljatok, hanem konténerekre, betonfolyosókkal, és egymársarakott matracokkal, hogy egyszerre több család is elférjen egy olyan kis helyen, amilyet csak el tudtok képzelni. Ezt ne nevezzük otthonnak. Ez egy tábor.
Főzni rezsón lehet, vagy az ajtó előtt, iletve egy közös, minden család által használt helyiségben. Fűteni csak fűtőtestekkel lehet. A szerencséseknek ablakuk is, de a többség nem tud kitekinteni a fémfalak közül. Néhány konténer egy nagyobb konténeren belül van elhelyezve. Szerkezetileg háznak tekinthető, de otthonnak nem. Sister Marcelline Koch
Elég nagy a szívünk?
Urunk megjelenése ünnepén, január 6-án érkeztünk Erbilbe. Amikor kiszálltunk a gépből, arcunkba sütött a nap, láttuk a nővéreket az ajtónál: szeretett nővéreink ismerős arca. Mária nővér és a tanács: Luma, Ban és Diána nővér; öleléseik végül megértették velünk: valóban megérkeztünk.
Az ünnepi misét az egyik épület 4. emeletén tartottuk, ami a liturgia alatt egyre hidegebb lett. Több száz felnőtt és legalább 150 gyerek várakozott ott, szívük melege átjárt minket ebben a hideg épületben, és boldognak tűntek, amiért eljöttünk, hogy találkozzunk és imádkozzunk velük. Úgy tűnik, hogy a hit és az istendicséret tartják életben őket, és jó tudni, hogy a nővérek segítségükre vannak. Bár nagyon szívesen fogadtak minket, szemükben és arcukban ott maradt a szomorúság.
És miért is ne lennének szomorúak? A Ninivei-síkságon együttélő családokat – sok közülük többezer éve töretlen folytonosságban – gyökerestől kitéptek otthonaikból, földjükről, hagyományaikból, anélkül, hogy bármiféle megoldást látnának maguk előtt. Tényleg felfoghatatlan, hogyan képesek ezt túlélni, főleg azok, akik konténertáborokban élnek (lásd : Marcellin nővér beszámolóját) ; néhányan egy üzlet befejezetlen épületének emeletén húzták meg magukat, amit egy nagylelkű keresztény ember adományozott nekik. A kétszobás egységekben, melyek házként szolgálnak, akár 8-8 ember is lakik, és konyhaként, étkezőként és hálószobaként is szolgál. A matracok egymásra rakva, hogy a földön le tudjanak ülni. Szekrények helyett háromfiókos műanyag polc, a személyes holmik tárolására.
Hálásak vagyunk Istennek, amiért lehetővé tették, hogy meglátogassuk domonkos családunkat Irakban. Oly sok minden van, amiről tudni kell. De igazán csak a szív képes mindezt befogadni. Megtiszteltetésnek érzem, hogy itt lehetek velük, de képtelen vagyok kifejezni, mennyire sajnálom őket ezért a helyzetért. A szavak elégtelenek.
Isten adjon nekünk elég nagy és elég nyitott szívet, hogy befogadjuk az ő valóságukat.
Dusty Farnan nővér
Január 7, 2015
Tegnap este egy különleges iraki keresztény ünnep miséjén vettünk részt. Az eukarisztiát egy félig elkészült üzletközpontban ünnepeltük Moszulban, ahol 300 ezer keresztény család él nagyon kicsi irodahelyiségekben. El lehet képzelni, milyen nehéz az életük. Gyerekektől idősekig mindenféle korosztály jelen van. Az eukarisztiát arám nyelven szír rítusban ünnepeltük. Bár nehéz kifejezni a közösségnek ezt a megtapasztalását és ezekkel a szenvedő emberekkel való szolidaritást, mégis Krisztus Testének mélységes megtapasztalását éltük át. Jézus megkeresztelkedésének ünnepi miséje alatt egy keresztet adtak kézről-kézre a misén. Nagyon mélyen megérintett, hogy a sok, fiatal és öreg kéz kinyúlt, hogy megérinthesse a keresztet.
És a békecsók is nagyon meghatott, amikor a misén a számos iraki közösség olyan meleg szívvel üdvözölt bennünket. Ekkor éreztem azt, hogy végre megérintettem a keresztet. Sr. Arlene
A küldöttek meglátogattak egy kerületet, amely az iraki nővérek fő bázisától 20 km-re fekszik Ankawa-ban, ahol a szíriai menekültek és az otthonukat elhagyni kényszerülő iraki keresztények menedéket találtak. Itt találkoztak három iraki domonkos nővérrel, akik osztoznak sorsukban. December közepe óta Rahma, Suhama és Viktória nővér itt él egy szegényesen összetákolt lakásban, Kaznanban, mérföldekre anyaházuktól.
Dusty írja: “Suhama nővér azt mondta, “jó nekünk (a három domonkos nővérnek) itt lenni, és átélni azt, amit a nép átél. Amikor van víz, akkor van víz, ha az embereknek éppen nincs áramuk, akkor nekünk sincs…”.
“Három nővér dolgozik együtt egy fiatal kongregáció három (férfi) tagjával, akik között ott van Raed Jiboo atya is, aki a küldöttekhez csatlakozott látogatásuk idejére. A nővérek naponta annyi családot látogatnak meg, amennyit csak tudnak, kb. 10-15 percet töltenek velük. Látásból talán már ismerősek voltak nekik Karakhosból is, de most elkezdték egymást megismerni név szerint is”.
“Ezen a terülten, távol a viszonylagos kényelmet biztosító és némileg felszerelt erbili lehetőségektől, az embereknek leginkább orvosi központra lenne szüksége, valamint egy másik nagy sátorra ahova össze lehetne gyűjteni a gyereket, hogy foglalkozzanak velük. Több mint 500, otthonát elhagyni kényszerült gyerek él a szomszédságukban. (Dusty nővér).
Január 8, 2015
Csütörtök van, itt tartózkodásunk második napja.
Az irakban élő, moszuli nővérek, akiknél megszálltunk, csodálatraméltó szolgálatot végeznek a főleg keresztényekből álló, otthonukat elhagyni kényszerült emberek között, akiket tavaly augusztusban az Iszlám Állam által megszállt moszuli, karakhosi otthonaikból elűztek. Bár az Iszlám Állam terrorja sok muzulmánt is érint, a nővérek elsősorban a keresztény menekültekkel foglalkoznak, hiszen ők sok szempontból és különösen is kiszolgáltatottak. Szinte felfoghatatlan, hogy ez a 2000 éve fennálló, eleven közösség, amely a 2002-es iraki háború előtt még 2 millió lelket számlált, ma mindössze 120.000 emberből áll.
A domonkosok, akik maguk is menekültnek, vagyis otthonukat elhagyni kényszerült személyeknek számítanak (ez a hivatalos megnevezésük), igazi szolidaritással, megértéssel és együttérzéssel végzik a munkájukat a nép körében. Az Erbil városán végighúzódó menekülttáborokban „kórházakban” dolgoznak, gyermekjóléti szolgálatot és gyermekvédelmi programokat szerveznek, valamint lelkipásztorkodnak, és igyekszenek lelkileg, testileg, érzelmileg is támogatni ezt a száműzött keresztény közösséget.
A menekülttáborok lassan átlépnek a télbe, és a családok a sátorszerű tákolmányokból betonalapokra állított alumíniumkonténerekbe költöznek át, amiket szedett-vedett módon tudnak elektromos árammal ellátni. Iraknak ezen az észak-kurd területén a csípős hideg szinte átható. Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy valaki megpróbáljon a családjával ezen a zord és kíméletlen helyen élni.
A gyerekek komoly gondot jelentenek. Augusztus óta nem járnak iskolába. Sem a kurd, sem a Központi Iraki Kormány nem tesz semmit azért, hogy ezt a problémát, melyben a gyermekeknek a tanuláshoz való alapvető joga sérül, megoldják
A domonkos nővérek bíznak benne, hogy sikerül majd egy iskolát indítani a menekült keresztény gyerekek számára. Ehhez azonban földet kell venni, építkezni kell, tanárokat kell alkalmazni, és be kell szerezni a szükséges felszerelést.
Az iraki domonkosoknak csodával határos a hitből fakadó erejük, de még ők is elismerik, mennyire megviseli őket ez a frusztráló ez a helyzet, ami nem szól másról, minthogy időt nyerjenek.
A levegőben érezhető a néma kétségbeesés, és hogy óriási próbaételnek vannak kitéve az emberek. Ugyanakkor megdöbbentő az a tény, hogy ezeknek a keresztényeknek a hite hogyan képes megtartani őket az élet és a halál ilyen rettenetes szorításában. A számos menekülttáborban, amit eddig meglátogattam, szinte mindenhol van egy sietve összetákolt templom, amit a nővérek a kapott adományokból rendeztek be.
Később küldök képeket és majd írok még. Most futok, mert találkozni akarok néhány asszonnyal, akik egy árvaházat működtetnek.
Mindenkinek köszönjük az imákat, és a szereteteteket, amit nagyon érzünk!
szeretettel,
Sr. Arlene Flaherty
Január 6.
Ma szálltunk le Erbilben, domonkos nővéreink a reptéren vártak minket. Nagyon megható találkozás volt, amelyben keveredett az öröm és annak felismerése, mennyire megváltozott az élet legutóbbi találkozásunk óta.
Karakoshból és Moszulból való menekülésük története, mely augusztus 6-án még csak most kezd kibontakozni. Az Iszlám Állam által indított terror, mely lakóhelyük elhagyására kényszerítette a keresztény közösséget, váratlan volt, így sokan még most is sokkos állapotban vannak, zavarodottak. El sem tudom képzelni, milyen lehet mindent, a legapróbb dologig hátrahagyni, ami a megélhetéshez szükséges, és percek alatt elindulni annak tudatában, hogy valami rettenetes dolog közeledik.
Arlene Flaherty OP
Amikor azt mondjuk, “menekülttábor” ne a földön felvert sátrakra gondoljatok, hanem konténerekre, betonfolyosókkal, és egymársarakott matracokkal, hogy egyszerre több család is elférjen egy olyan kis helyen, amilyet csak el tudtok képzelni. Ezt ne nevezzük otthonnak. Ez egy tábor.
Főzni rezsón lehet, vagy az ajtó előtt, iletve egy közös, minden család által használt helyiségben. Fűteni csak fűtőtestekkel lehet. A szerencséseknek ablakuk is, de a többség nem tud kitekinteni a fémfalak közül. Néhány konténer egy nagyobb konténeren belül van elhelyezve. Szerkezetileg háznak tekinthető, de otthonnak nem. Sister Marcelline Koch
Elég nagy a szívünk?
Urunk megjelenése ünnepén, január 6-án érkeztünk Erbilbe. Amikor kiszálltunk a gépből, arcunkba sütött a nap, láttuk a nővéreket az ajtónál: szeretett nővéreink ismerős arca. Mária nővér és a tanács: Luma, Ban és Diána nővér; öleléseik végül megértették velünk: valóban megérkeztünk.
Az ünnepi misét az egyik épület 4. emeletén tartottuk, ami a liturgia alatt egyre hidegebb lett. Több száz felnőtt és legalább 150 gyerek várakozott ott, szívük melege átjárt minket ebben a hideg épületben, és boldognak tűntek, amiért eljöttünk, hogy találkozzunk és imádkozzunk velük. Úgy tűnik, hogy a hit és az istendicséret tartják életben őket, és jó tudni, hogy a nővérek segítségükre vannak. Bár nagyon szívesen fogadtak minket, szemükben és arcukban ott maradt a szomorúság.
És miért is ne lennének szomorúak? A Ninivei-síkságon együttélő családokat – sok közülük többezer éve töretlen folytonosságban – gyökerestől kitéptek otthonaikból, földjükről, hagyományaikból, anélkül, hogy bármiféle megoldást látnának maguk előtt. Tényleg felfoghatatlan, hogyan képesek ezt túlélni, főleg azok, akik konténertáborokban élnek (lásd : Marcellin nővér beszámolóját) ; néhányan egy üzlet befejezetlen épületének emeletén húzták meg magukat, amit egy nagylelkű keresztény ember adományozott nekik. A kétszobás egységekben, melyek házként szolgálnak, akár 8-8 ember is lakik, és konyhaként, étkezőként és hálószobaként is szolgál. A matracok egymásra rakva, hogy a földön le tudjanak ülni. Szekrények helyett háromfiókos műanyag polc, a személyes holmik tárolására.
Hálásak vagyunk Istennek, amiért lehetővé tették, hogy meglátogassuk domonkos családunkat Irakban. Oly sok minden van, amiről tudni kell. De igazán csak a szív képes mindezt befogadni. Megtiszteltetésnek érzem, hogy itt lehetek velük, de képtelen vagyok kifejezni, mennyire sajnálom őket ezért a helyzetért. A szavak elégtelenek.
Isten adjon nekünk elég nagy és elég nyitott szívet, hogy befogadjuk az ő valóságukat.
Dusty Farnan nővér
Január 7, 2015
Tegnap este egy különleges iraki keresztény ünnep miséjén vettünk részt. Az eukarisztiát egy félig elkészült üzletközpontban ünnepeltük Moszulban, ahol 300 ezer keresztény család él nagyon kicsi irodahelyiségekben. El lehet képzelni, milyen nehéz az életük. Gyerekektől idősekig mindenféle korosztály jelen van. Az eukarisztiát arám nyelven szír rítusban ünnepeltük. Bár nehéz kifejezni a közösségnek ezt a megtapasztalását és ezekkel a szenvedő emberekkel való szolidaritást, mégis Krisztus Testének mélységes megtapasztalását éltük át. Jézus megkeresztelkedésének ünnepi miséje alatt egy keresztet adtak kézről-kézre a misén. Nagyon mélyen megérintett, hogy a sok, fiatal és öreg kéz kinyúlt, hogy megérinthesse a keresztet.
És a békecsók is nagyon meghatott, amikor a misén a számos iraki közösség olyan meleg szívvel üdvözölt bennünket. Ekkor éreztem azt, hogy végre megérintettem a keresztet. Sr. Arlene
A küldöttek meglátogattak egy kerületet, amely az iraki nővérek fő bázisától 20 km-re fekszik Ankawa-ban, ahol a szíriai menekültek és az otthonukat elhagyni kényszerülő iraki keresztények menedéket találtak. Itt találkoztak három iraki domonkos nővérrel, akik osztoznak sorsukban. December közepe óta Rahma, Suhama és Viktória nővér itt él egy szegényesen összetákolt lakásban, Kaznanban, mérföldekre anyaházuktól.
Dusty írja: “Suhama nővér azt mondta, “jó nekünk (a három domonkos nővérnek) itt lenni, és átélni azt, amit a nép átél. Amikor van víz, akkor van víz, ha az embereknek éppen nincs áramuk, akkor nekünk sincs…”.
“Három nővér dolgozik együtt egy fiatal kongregáció három (férfi) tagjával, akik között ott van Raed Jiboo atya is, aki a küldöttekhez csatlakozott látogatásuk idejére. A nővérek naponta annyi családot látogatnak meg, amennyit csak tudnak, kb. 10-15 percet töltenek velük. Látásból talán már ismerősek voltak nekik Karakhosból is, de most elkezdték egymást megismerni név szerint is”.
“Ezen a terülten, távol a viszonylagos kényelmet biztosító és némileg felszerelt erbili lehetőségektől, az embereknek leginkább orvosi központra lenne szüksége, valamint egy másik nagy sátorra ahova össze lehetne gyűjteni a gyereket, hogy foglalkozzanak velük. Több mint 500, otthonát elhagyni kényszerült gyerek él a szomszédságukban. (Dusty nővér).
Január 8, 2015
Csütörtök van, itt tartózkodásunk második napja.
Az irakban élő, moszuli nővérek, akiknél megszálltunk, csodálatraméltó szolgálatot végeznek a főleg keresztényekből álló, otthonukat elhagyni kényszerült emberek között, akiket tavaly augusztusban az Iszlám Állam által megszállt moszuli, karakhosi otthonaikból elűztek. Bár az Iszlám Állam terrorja sok muzulmánt is érint, a nővérek elsősorban a keresztény menekültekkel foglalkoznak, hiszen ők sok szempontból és különösen is kiszolgáltatottak. Szinte felfoghatatlan, hogy ez a 2000 éve fennálló, eleven közösség, amely a 2002-es iraki háború előtt még 2 millió lelket számlált, ma mindössze 120.000 emberből áll.
A domonkosok, akik maguk is menekültnek, vagyis otthonukat elhagyni kényszerült személyeknek számítanak (ez a hivatalos megnevezésük), igazi szolidaritással, megértéssel és együttérzéssel végzik a munkájukat a nép körében. Az Erbil városán végighúzódó menekülttáborokban „kórházakban” dolgoznak, gyermekjóléti szolgálatot és gyermekvédelmi programokat szerveznek, valamint lelkipásztorkodnak, és igyekszenek lelkileg, testileg, érzelmileg is támogatni ezt a száműzött keresztény közösséget.
A menekülttáborok lassan átlépnek a télbe, és a családok a sátorszerű tákolmányokból betonalapokra állított alumíniumkonténerekbe költöznek át, amiket szedett-vedett módon tudnak elektromos árammal ellátni. Iraknak ezen az észak-kurd területén a csípős hideg szinte átható. Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy valaki megpróbáljon a családjával ezen a zord és kíméletlen helyen élni.
A gyerekek komoly gondot jelentenek. Augusztus óta nem járnak iskolába. Sem a kurd, sem a Központi Iraki Kormány nem tesz semmit azért, hogy ezt a problémát, melyben a gyermekeknek a tanuláshoz való alapvető joga sérül, megoldják
A domonkos nővérek bíznak benne, hogy sikerül majd egy iskolát indítani a menekült keresztény gyerekek számára. Ehhez azonban földet kell venni, építkezni kell, tanárokat kell alkalmazni, és be kell szerezni a szükséges felszerelést.
Az iraki domonkosoknak csodával határos a hitből fakadó erejük, de még ők is elismerik, mennyire megviseli őket ez a frusztráló ez a helyzet, ami nem szól másról, minthogy időt nyerjenek.
A levegőben érezhető a néma kétségbeesés, és hogy óriási próbaételnek vannak kitéve az emberek. Ugyanakkor megdöbbentő az a tény, hogy ezeknek a keresztényeknek a hite hogyan képes megtartani őket az élet és a halál ilyen rettenetes szorításában. A számos menekülttáborban, amit eddig meglátogattam, szinte mindenhol van egy sietve összetákolt templom, amit a nővérek a kapott adományokból rendeztek be.
Később küldök képeket és majd írok még. Most futok, mert találkozni akarok néhány asszonnyal, akik egy árvaházat működtetnek.
Mindenkinek köszönjük az imákat, és a szereteteteket, amit nagyon érzünk!
szeretettel,
Sr. Arlene Flaherty
Karácsonyi üdvözlet Irakból
Az itt található karácsonyi üdvözletet az Irakban élő Domonkos nővérektől kaptuk, amelyben nagyon egyszerűen, mégis rendkívül mélyen osztják meg az üldöztetésből fakadó szenvedéseiket, ugyanakkor az üldöztetésben és elhagyatottságban velük egyesülő és velük jelenlévő Krisztus szeretetét és közelségét.
Szeretettel ajánljuk mindenki figyelmébe, s egyben kérünk mindenkit, hogy imádkozzanak az üldözött keresztényekért, hogy véget érjen szenvedésük, hogy a nemzetközi közösség felfigyeljen rájuk és hatékony segítséget kapjanak az Iszlám Állam elleni küzdelemben és védekezésben. Az ott élő emberek helyzete humanitárius katasztrófával egyenlő, a világ mégis közömbösnek tűnik velük szemben.
Íme, a nővérek karácsonyi üdvözlete:
“Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette,
mert nem kaptak helyet a szálláson” (Lk 2,7)
Mária és József még mindig úton vannak... kimerítő és fárasztó utazás... s Mária gyermeket vár. Amikor megérkeznek Betlehembe, Jézus idegenként jön világra saját hazájában. Nincs számára hely, és nincs senki, aki örülne születésének.
A nyomukban járva mi is útnak indultunk, hogy városainkból elűzve, megkezdjük fájdalmas, kemény és keserű utazásunkat. Mentünk, és még mindig megyünk, félve, fáradtan és összezavarodva. Hontalanná váltunk, s többségünk egyik napról a másikra hajléktalanná lett, szétszóródtunk és senki sem örül jöttünknek.
Utcákat betöltő emberáradattá lettünk, megaláznak és elnyomnak minket; siratjuk mindazt, amit hátra hagytunk: gyönyörű házainkat, pénzünket, személyes holmijainkat és sokan siratjuk méltóságunkat, büszkeségünket is.
Jézus egy üres és komor jászolban született ...idegenben. A Menny pedig így kiált: “Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön” (Lk 2,14).
Mi hol és hogyan fogunk megszületni ebben a kemény válságban, amiben élünk?
Jézus megszületett – ez az Örömhír! Jézus megszületett a mi életünkben, és sátrát a hontalan emberek sátrai közt verte fel. Köztünk van, egy közülünk.Nem félünk: Ő a mi Megváltónk. Csatlakozunk az angyalokhoz és velük együtt énekeljük: Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön... Megszületett nekünk a Megváltó. Ő a Krisztus, a mi Urunk. Alleluja.
Maria Hanna nővér, OP
Az iraki Szienai Szent Katalinról nevezett Domonkos Nővérek Általános Főnöknője
2014, December 22.