Rendes és rendkívüli kezelések erkölcsi megközelítése
Szempontok a megkülönböztetéshez
Az oldal William E. May által bemutatott megközelítésen alapul, in:
Catholic Bioethics and the Gift of Human Life, Our Sunday Visitor, Huntington, Indiana, 2008, p 282-285.
Az eutanázia minden
formában rossz, mert egy ártatlan ember megölését foglalja magába. Ezzel
szemben erkölcsileg nem mindig elfogadhatatlan egy súlyos beteg kezelésének
megszüntetése, illetve az is előfordulhat, hogy egy haldokló emberen nem
kezdenek újabb beavatkozásokat.
Természetesen ezekben az esetekben is előre láthatjuk, hogy a kezelés abbahagyása a beteg halálához fog vezetni, meg fogja rövidíteni az életét, ám célunk nem a beteg halála, hanem halni hagyása akkor, amikor már minden kezelés csak szenvedéseinek súlyosbítását és meghosszabbítását idézné elő, a gyógyulás, vagy akár csak a javulás reménye nélkül. Ilyen esetekben, amikor a kezelés súlyos terhet ró a betegre, a családra, akár fizikailag, lelkileg, akár anyagilag – és megint hangsúlyozzuk, hogy a gyógyulás, javulás reménye nélkül -, tehát ilyen esetekben a kezelés folytatása, fenntartása akár súlyosan erkölcstelen is lehet. Tehát nem mindig erkölcsileg rossz cselekedet a halni hagyás. |
Fontos szem előtt tartani, hogy mi itt most nem orvosi szempontból közelítjük meg a kérdést, hiszen az orvostudománynak megvan a maga hatásköre és területe, amennyiben azok szigorúan szakmai kérdésekre vonatkoznak. Természetesen minden orvosi döntés egyben erkölcsi döntés is, ám az erkölcstannak a szakmai szempontokba nincs beleszólási joga, csakis erkölcsi oldalról.
Ez a megkülönböztetés azért is fontos, mert előfordulhat, hogy az, ami az orvoslás területén rendesnek számít, erkölcsileg csupán választható (erkölcsileg nem feltétlenül kötelez), vagy akár rendkívülinek is tekinthető. És fordítva is igaz: ami orvosilag rendkívüli (ez meglehetősen ritkán fordul elő), lehet, hogy erkölcsileg viszont rendes eszköznek tekintendő, vagyis erkölcsileg kötelező.
Tehát, rendes és rendkívüli eszközök:
- Rendes eszközöknek, ill. beavatkozásoknak nevezzük azokat az eljárásokat, kezeléseket, stb, melyek több előnnyel és reménnyel járnak a beteg és környezet számára, mint hátránnyal és teherrel. A rendes eszközöket, beavatkozásokat arányos beavatkozásnak is nevezik.
- Rendkívüli eszközöknek azokat az eljárásokat, beavatkozásokat, kezeléseket nevezzük, melyek több és igen súlyos terhet rónak a betegre és környezetére, mint amennyi előnyt, javulást és reményt hoznak. A teher szó itt jelenthet anyagi terheket, vagy súlyos fizikai, lelki szenvedéseket is. A rendkívüli eszközöket aránytalan beavatkozásnak, kezelésnek is szokták nevezni.
Már említettük, hogy a Katolikus Egyház az emberi életet mindig igen nagy értéknek tekinti, valósuljon meg az akár a legelesettebb formában. Ám pontosan azért, mert az életet, az emberi testet, a lelket olyan valóságnak tekinti, melynek benső, önmagában való értéknek tekinti, úgy véli, hogy bizonyos esetekben az orvosi kezelés nagyobb terhet jelenthet az ember számára, mint előnyt és javulást, amint azt már fentebb említettük.
Illetve van itt még egy fontos pontosítás: amikor azt mondjuk, hogy egy kezelés, egy beavatkozás súlyos és aránytalan terhet jelent a beteg számára, akkor ezzel nem azt akarjuk kijelenteni, hogy a beteg élete a teher, hanem egyrészt a szenvedése, másrészt a szenvedés okát megszüntetni vagy enyhíteni célzó kezelés az, ami súlyos terhet jelent. Az emberi élet sosem teher, ám az emberi életet sújtó betegség, szenvedés jelenthet komoly terhet és megpróbáltatást. |
Rendes orvosi beavatkozásról akkor beszélünk, ha az úgy hosszabbítja meg az életet, hogy közben gyógyít, helyreállítja a sérült testi funkciókat, enyhíti a különböző, komoly terhet jelentő tüneteket, tényleg csökkenti a fájdalmat, jelentsen az akár testi, akár lelki szenvedést, előmozdítja az általános jóllétet, stb. Ebben az esetben a kezelést rendes orvosi beavatkozásnak, eszköznek nevezzük. A beavatkozás előnyeinek azonban mindig meg kell haladnia a beavatkozással járó terheket, legyenek azok akár testiek, akár lelkiek.
Ellenkező esetben felmerül a kérdés, hogy a beavatkozás vajon nem jelent-e túl nagy és aránytalan terhet a beteg számára. Amennyiben igen, akkor a beavatkozás rendkívülinek számít, mert anyagilag, lelkileg, vagy testileg, de súlyos megpróbáltatást és terhet jelent a beteg számára, anélkül, hogy ez a pozitív eredményekkel arányban állna, és valóban a gyógyulás, vagy legalább a javulás lehetőségével biztatna.
Előfordulnak olyan szituációk, melyekben egy adott kezelés, beavatkozás erkölcsi kötelességünk valakivel szemben, míg egy másik beteggel szemben nem, hiszen ez a beteg állapotától is függ, hogy egy beavatkozás rendes, vagy rendkívüli beavatkozásnak számít.
Például egy kemoterápiás kezelés egy fiatal beteg esetében, akinél frissen diagnosztizálták a betegséget, erkölcsileg kötelező és rendes kezelésnek minősül, míg egy 90 éves beteg esetében ez sokkal inkább aránytalan, éppen ezért rendkívüli, és így erkölcsileg nem kötelező (de nem is minden esetben tilos) beavatkozásnak minősül. Tekintettel arra, hogy egy 90 éves emberre már aránytalanul nagy terhet róna például a kemoterápiás kezelés, ezért ez nem lehet kötelező; ellenben ha mondjuk akut vakbélgyulladása van, a műtét rendesnek, kötelezőnek és természetesen arányosnak minősül.
Ellenkező esetben felmerül a kérdés, hogy a beavatkozás vajon nem jelent-e túl nagy és aránytalan terhet a beteg számára. Amennyiben igen, akkor a beavatkozás rendkívülinek számít, mert anyagilag, lelkileg, vagy testileg, de súlyos megpróbáltatást és terhet jelent a beteg számára, anélkül, hogy ez a pozitív eredményekkel arányban állna, és valóban a gyógyulás, vagy legalább a javulás lehetőségével biztatna.
Előfordulnak olyan szituációk, melyekben egy adott kezelés, beavatkozás erkölcsi kötelességünk valakivel szemben, míg egy másik beteggel szemben nem, hiszen ez a beteg állapotától is függ, hogy egy beavatkozás rendes, vagy rendkívüli beavatkozásnak számít.
Például egy kemoterápiás kezelés egy fiatal beteg esetében, akinél frissen diagnosztizálták a betegséget, erkölcsileg kötelező és rendes kezelésnek minősül, míg egy 90 éves beteg esetében ez sokkal inkább aránytalan, éppen ezért rendkívüli, és így erkölcsileg nem kötelező (de nem is minden esetben tilos) beavatkozásnak minősül. Tekintettel arra, hogy egy 90 éves emberre már aránytalanul nagy terhet róna például a kemoterápiás kezelés, ezért ez nem lehet kötelező; ellenben ha mondjuk akut vakbélgyulladása van, a műtét rendesnek, kötelezőnek és természetesen arányosnak minősül.
A rendkívüli, vagy aránytalan kezeléseket a beteg visszautasíthatja, ám nem köteles lemondani róla. Amennyiben lemond róla, ez természetesen nem öngyilkosság, hiszen lemondásával nem okozza közvetlenül saját halálát, és nem is az a célja, hanem olyan kezelést utasít vissza, melytől gyógyulást, az életminőség javulását már nem várhatja, ellenben meghosszabbíthatja súlyos szenvedéseit. Ilyenkor a beteg nem öngyilkos lesz, nem is a halált keresi közvetlenül, hanem elfogadja azt, hogy állapota súlyos, és kész arra, hogy szembenézzen a halállal, és mindazzal, ami ezzel jár. |
Amennyiben viszont rendes, vagyis arányos, és így kötelező beavatkozásról lenne szó, a beteg köteles azt elfogadni, mert ha nem, ez gyakorlatilag öngyilkosságnak minősül. Például ha egy munkás megsérül egy építkezésen, és ütőeres vérzés alakul ki nála, ám nem enged, hogy ellássák, azért, hogy meghaljon.
Abban az esetben, ha az ellátást ugyan kérné az illető, de azt megtagadják tőle, például egy munkatársa, mert haragszik rá, akkor kötelességmulasztásból elkövetett emberölés lesz. Ha egy orvos mulasztja el a beavatkozást, akkor is (mivel orvosról van szó, némileg más minősítést fog kapni, de az emberölés biztos fennáll).