Az ember természetes irányultságai
Minden létező, léte dinamikájának köszönhetően, léte és lénye beteljesedésére irányul. Minden létező természetének megfelelő hajlamokkal, irányultságokkal, vágyakkal, kívánságokkal bír: minden teremtett létező vágyik és szeret.
Éppen ezért minden teremtett létezőben van egy alapvető vágy (appetitus), egy olyan irányultság, hajlam, ami az adott létező természetéhez tartozik, egy vele. Ez a hajlam, irányultság, vagy inklináció saját java felé vezeti a létezőt. Minden létező, minden teremtett lény természeténél fogva saját létének megőrzésére, növekedésre és saját jóságának szétárasztására irányul. Mindez egy bizonyos szeretet szerint valósul meg. Ez a szeretet pedig elválaszthatatlan mindattól, ami a létező maga. |
A létezőknek ez a természetes ön-szeretete, mely a létező lényegéből fakadó, abban gyökerező kívánságot követ, tehát ez az a szeretet, melyet úgy is jellemezhetnénk, mint a létezőnek a saját javát, önmaga megőrzésére irányuló lét-szeretet.
A létezők önmaguk megőrzésére és reprodukálására (voltaképpeni szaporodásra) irányuló ösztönök elsődlegesen ebben a természetes önszeretetben gyökereznek. Ez a szeretet azonban minden létezőt a ténylegesen első Okhoz vezeti, arra irányul.
A létezők önmaguk megőrzésére és reprodukálására (voltaképpeni szaporodásra) irányuló ösztönök elsődlegesen ebben a természetes önszeretetben gyökereznek. Ez a szeretet azonban minden létezőt a ténylegesen első Okhoz vezeti, arra irányul.
Az ember esetében, aki értelmes természetben létező egyedi szubsztancia, ezek a hajlamok, irányultságok egészen egyediek és sajátosak. Természetesen ezek a hajlamok magukban hordozzák az ún. „állati”, vagyis minden, nála alacsonyabb rendű élőlény vegetatív és érzékelő jegyeit, és mindazt, ami ezekre a létmódokra jellemző. Ugyanakkor, mivel az ember értelmes, értelemmel rendelkező létező, ezek a természetes hajlamok az értelem rendező ereje alá kerülnek, és specifikálódnak. |
Az emberben minden természetes hajlam egyben racionális is, az értelem működése alatt áll, és fordítva: az ember minden racionális működése, megnyilvánulása egyben természetes is az ember számára: az ember természeténél fogva racionális létező.
Éppen ezért beszélhetünk az ember esetében is természetes, vagy a természetének megfelelő hajlamokról, melyek értelmes emberi természetéből erednek. Ezek a hajlamok mind az ember javára irányulnak: saját létének megőrzésére, az igazság keresésére, vagy a szexuális egyesülésre, stb. Az ember természetes hajlamai az akaratban (az akarat mint természet - ut natura) illetve az értelemben fészkelnek, onnan indulnak ki. Az ember természetes hajlamai közül a legmagasabb szintű - de mint személynek nem lényegi feltétele - hajlam az intellektuális megismerésre törekvő irányultság. |
Minden létező természeténél fogva a létre, létezésre törekszik, és arra, hogy önmagát a létben megőrizze. Az ember is természeténél fogva vágyik a létre, sőt, halhatatlan és szellemi lelkének köszönhetően, az örök létre vágyik.
Az ember, mivel értelmes létező, képes a létezőket, mint léttel bírókat (ut habent esse) a maguk transzcendens valóságában is megragadni. Éppen ezért az ember magában hordozza az örök lét utáni vágyat, míg a többi érzékelő élőlény, az állatok - lévén, hogy csak érzéki, az érzékszervekhez kötött ismerettel bírnak - az itt és most valóságára korlátozódnak.
Az ember természeténél fogva hajlik az önszeretetre, ezen szeretet által pedig az Isten mindenek fölötti szeretetére és ismeretére abban a mértékben, amilyen mértékben magában hordozza az igazság ismeretének természetes vágyát (Isten ugyanis minden igazság oka és első elve).
Az ember, mivel értelmes létező, képes a létezőket, mint léttel bírókat (ut habent esse) a maguk transzcendens valóságában is megragadni. Éppen ezért az ember magában hordozza az örök lét utáni vágyat, míg a többi érzékelő élőlény, az állatok - lévén, hogy csak érzéki, az érzékszervekhez kötött ismerettel bírnak - az itt és most valóságára korlátozódnak.
Az ember természeténél fogva hajlik az önszeretetre, ezen szeretet által pedig az Isten mindenek fölötti szeretetére és ismeretére abban a mértékben, amilyen mértékben magában hordozza az igazság ismeretének természetes vágyát (Isten ugyanis minden igazság oka és első elve).
Az ember továbbá természeténél fogva hajlik a közösségi, szociális létre, a másik ember iránti szeretetre. A másik ember iránti szeretet igen hasonló az önszeretethez, lévén, hogy az ember a hozzá hasonlóakkal él együtt, és szeretete arra irányul, ami a másik emberben jó. Ez a másik emberben lévő jó kétféleképpen közelíthető meg. Egyrészt a létéből fakadó jóság alapján: mivel minden létező, mint létező, amennyiben létezik, jó, minden egyes ember, létéből adódóan jó (ez nem egyenlő és nem feltétlenül azonos az ő erkölcsi jóságával!). A másik szempontot pedig az adott ember erkölcsi jósága képezi: az erkölcsi jóság pontosan olyan mértékű, amilyen mértékben az adott ember morális is jó (tehát ez akár messze alul is maradhat az ontológiai jóságnak).
|
Az ember természeténél fogva vágyik a barátságra, ugyanis az emberi személy legalapvetőbb irányultsága a másik emberrel való kölcsönös elismerésben és szeretetben gyökerezik. A barátság az emberi személynek a legmagasabb emberi értékekben (erkölcsi, spirituális és vallási) megvalósuló kiteljesedését segíti elő. Ezek a hajlamok mind adott cselekvésre irányuló egyfajta belső készséget, képességet jelentenek.
Az eredeti bűn következtében a természetes hajlamok meggyengültek, mely természetes voltukat és irányukat ugyan nem érinti, de megvalósulásukat és az emberi személy kiteljesedésére irányuló gyakorlati, a mindennapi életben megmutatkozó életre váltásukat illetően komoly sérüléseket hordoznak magukban.