A remény
ST, II-II.q.17-22.


A remény az az isteni erény, mely által vágyunk a Boldogságra, a Mennyek Országára és az örök életre, és amely által bizalmunkat Krisztus ígéreteibe vetjük, és a Szentlélek kegyelmének segítségére támaszkodunk.
A remény által Istenre mint a végső jóra és mint hatékony segítségre irányulunk (ST, II-II.q.16.a.6.ad3).

Az ember istenes, teologális élete nem más, mint az Isten életében való részesedés. Az isteni élet – mely lényegileg spirituális, lelki valóság - bennünk történő megvalósulásának elve a megszentelő kegyelem.

Az isteni élet az ember két alapvető képességére épülve bontakozik ki bennünk:
  • Az értelemre,
  • És az akaratra.

Egy adott valóság kétféleképpen érzékelhető vágyóképességünk által:
  • vagy mint jó,
  • vagy mint valami rossz.
A vágyóképességnek egy jóra adott első reakciója a szeretet: ez egy első, úgymond primitív érzéki öröm, mely a jó vonzására adott érzéki reakció. Ez a szeretet a gyökere a lélek minden más érzelmi megmozdulásának.
A szeretet azonban képes az absztrakcióra is: ha az adott, vonzó jó nincs jelen, nem elérhető, akkor vágyat (és nem pedig örömöt) ébreszt bennünk. Ha a jó jelen van, akkor a gyönyörködést, érzéki örömöt váltja ki bennünk.

Ha az észlelt valóság rossz, akkor a vágyóképesség első reakciója a gyűlölet, (mely azonban feltételezi a szeretetet).

Ha rossz mint még nem jelenlévő rossz jelentkezik, akkor a vágyóképesség vagy meneküléssel vagy elfordulással válaszol. Ez a vágy ellentettje, mely minden eszközt megragad, hogy elkerülje a közelgő rosszat.

Ami az érzelmi állapotot meghatározza?
  • az, hogy az adott valóság jó vagy rossz számunkra,
  • de a lélek megmozdulásának iránya is fontos: felvehetjük a harcot, de vissza is húzódhatunk.



A következőket különböztethetjük meg tehát:

  • egy még nem jelenlévő, jövőbeni jó esetében reményről beszélünk,
  • ha ezt a jót lehetetlen elérni: reménytelenségről van szó.
  • Ha egy még nem jelenlévő rosszról van szó: félelemmel van dolgunk,
  • ha ezt a rosszat legyőzhetően ítéljük, akkor merészséggel reagálunk,
  •  ha egy vágyott jót elérünk, a miénk lesz: ez örömöt vált ki bennünk,
  • ha valami rossz van jelen: szomorúságot okoz bennünk,
  • ha pedig egy jelenlévő rosszal vesszük fel a harcot, akkor haragról beszélünk (a haragvóképesség egyetlen reakciója, mely egy jelenlévő valóságra irányul).


A reményről szóló kinyilatkoztatás

Mivel a bizalom a remény egyik jellemzője, ezért közös vonásokat is hordoz a hittel. A bizalom a remény formális alkotóeleme, vagyis a bizalom az, ami által remélünk. Bizalmunk van abban:
  • aki beszél (Isten, aki megígérte az örök életet), mert Ő igazmondó,
  • de nem csak azért bízunk benne mert igazmondó, hanem azért is, mert mindenható és hűséges.

A reményről szóló kinyilatkoztatás Ábrahám történetével kezdődik: hite eggyé válik a reménnyel. Az Ószövetségben a remény egyre inkább fiúi, gyermeki vonásokat ölt magára.


A remény mint isteni (teologális) erény 

Az isteni erényeket tehát a kinyilatkoztatás által ismerjük, sajátos tárgyuk maga Isten.

Az erény a lélek olyan tevékeny, operatív habitusa, mely:
  • megkönnyíti a helyes, erkölcsös cselekvést,
  • az akaratot saját tevékenységére irányítja, segíti: egyre tökéletesebben irányul a végső célra.
  • Isteni erény, mert sajátos trágya maga Isten, abban az értelemben, hogy a remény által az ember helyes módon (nem kishitűen, de nem is elbizakodottan, nem is értelmetlenül) irányul Istenre, halad felé.



A remény Isten által belénk öntött erény.

Az erényeknek a tökéletes cselekvést kell biztosítani. Az igazi remény igazi erény: magára az isteni Jóságra támaszkodik.
Ugyanakkor látnunk kell, hogy az Istenbe vetett remény azt is kifejezi, hogy még nem bírjuk Őt, még nem érkeztünk meg Hozzá. Ebben az értelemben a remény bizonyos tökéletlenséget fejez ki, de a mi földi életünkben mégis a legtökéletesebb, erényes magatartást fejezi ki.

Az ember veleszületett irányultsága a számára természetes úton elérhető Boldogságra az értelem és az akarat egyenessége, helyessége révén valósul meg: ebben a esetben az akarat az értelem által felismert és bemutatott jóra irányul. A természetfeletti Boldogságra történő irányuláshoz, illetve annak eléréséhez azonban szükséges az értelem és az akarat kegyelem általi felemelése:
  • az értelemé: vagyis az isteni világosság segítségével nyert ismeret, mely a hitben valósul meg.
  • az akaraté: melyet természetfeletti módon két belénk öntött erény is segít: az Istenre-irányulásban a remény, míg a affektív szinten a szeretet (caritas) belénk öntött erénye segít bennünket.


A remény mint erény és a remény mint szenvedély közötti különbség

Remény

Tamás formális és materiális tárgyának szemszögéből határozza meg a reményt.
A remény tárgya: az örök boldogság: ez maga a szuverén és legfőbb Jó, amit azonban az ember nehezen ér el (az isteni segítség nélkül pedig egyáltalán nem lehetséges).
Ez a jó, bár nehéz elérni, mégis elsőbbséggel bír. Az akarat azonban nem képes reménnyel vágyakozni erre a legfőbb jóra, csak akkor, ha ennek a Jónak a mindenhatóságára támaszkodik, amely lehetővé teszi számára ennek a Jónak az elérését.

A remény székhelye az akaratban található, bizonyossága pedig a hit bizonyossága.

Remény(kedés)

Reménynek nevezzük azonban a lélek haragvóképességének természetes megmozdulását, szenvedélyét is, mely feltételezi a vágyat. A remény, mint szenvedély egy még nem jelenlévő, de megszerezhetőnek, tehát nem lehetetlennek ítél érzékelhető jóra irányul. Oka egy elsődleges, bizonyos értelemben primitív szeretet, ugyanakkor szeretetet is hoz létre: a vágyott valóság szeretetet ébreszt abban, aki vágyik az adott dologra. Ez a szeretet pedig cselekvésre késztet, mely elhárítja a vágyott dolog felé vezető akadályokat.

Ellentéte a reménytelenség.