A természettörvény
ST, I-II.q.94.


A természettörvény nem más, mint a teremtményeknek az örök törvényben való részesedése. A természettörvény az örök törvényből ered, és szorosan kötődik az emberi természet dinamikájához.
Mivel a teremtmények magukban hordozzák ezt a törvényt, minden teremtett létezőnek megvan a maga immanens (benső) törvénye, mely közbülső és végül végső célja felé vezérli őt. Szent Tamás szerint minden létező célja végül az egész teremtett univerzum közös céljába torkollik, abban teljesül be és valósul meg.

A természettörvényt erkölcsi törvénynek is nevezzük, amennyiben minden emberi cselekedetnek az igazi, valós jóhoz való hasonulásának és arra irányulásának alapját adja. Nem az ember adja tehát önmagának a mértéket, és nem is ő maga cselekedeteink mértéke. Az ember, értelmes létező lévén, mintegy felfedezi önmagában a törvényt, mely örökre és változatlanul bele van írva emberi természetébe.

Ez a törvény az ember ún. természetes irányultságaiban, hajlamaiban (inclinationes naturales) nyilvánul meg, melyeket az idő folyamán, erkölcsi tapasztalatai révén ismer fel.
S jóllehet az emberi értelem mintegy spontán módon ismeri fel, hogy a természettörvény a jóra és a rosszra vonatkozó egyetemes törvényeket foglal magába, ez a felismerés természetes hajlamain alapul, hiszen maga a természettörvény is az emberi természet legmélyebb hajlamaiban tárul fel.

A tény, hogy Tamás a természettörvényt az ember legalapvetőbb hajlamaira, irányultságaira alapozza, nagyon jól kifejezi mindig az egészre, az egész emberre, és a teremtett világ egészére irányuló figyelmét. Tamás nem ismeri el sem a dualista emberképet, sem a dualista világképet. Nála az ember spirituális, szellemi vagy lelki valósága nem elszakítható az ember testi mivoltától. Az ember, mint személy testből és lélekből álló valóság.

A fentiekből talán már világos, hogy nem a törvény előírásai (pl. a Tízparancsolat) alkotják az erkölcsöt, a moralitást: a törvények, parancsok „csak” kifejezik azt. Vagyis nem a törvények szabják meg, mi a jó és mi a rossz: a törvényeknek csak rá kell mutatniuk ezeknek. A jó és a rossz attól függ, hogy az adott cselekedet végső célja felé vezeti-e az embert vagy nem.

A törvények tehát az ember javára irányuló hajlamainak, irányultságainak felhatalmazott értelmezői. Ebből következik, hogy természettörvény parancsai az emberi természet vonzódásai, hajlamai után következnek és nem megelőzik azokat. Ezek a hajlamok elvileg a végső és legfőbb jó felé hajlítják az embert, de mivel az eredeti bűn megsebezte az emberi természetet, szüksége van a törvényekre, melyek segítenek egyenes irányban tartani ezeket az irányultságokat.
Ugyanakkor a természetes hajlamok is – melyek, mint mondtuk a természettörvény alapját képezik -, mivel az örök Törvényben részesednek, maguk is mintegy kötelező erővel bírnak.