Passzív és aktív eutanázia
Van-e erkölcsi különbség?
A megkülönböztetés lépéseit és példákat Janet E. Smith és Christopher Kaczor, Life Issues, MEdical Choices, Questions and Answers for Catholics, c. könyvéből vettük,
Servant Book, 2009, Cincinattai, Ohio, p. 100-102.

Közvetlen eutanáziának nevezzük azt, amikor a beteget szándékosan megöljük. Közvetlen eutanáziát lehet elkövetni cselekedettel és mulasztással.

  • Ha tényleges cselekedettel hajtjuk végre az eutanáziát, akkor aktív eutanáziának nevezzük, mint például amikor egy halálos dózisú injekcióval öljük meg a beteget.
  • Ha mulasztással hajtjuk végre az eutanáziát, akkor passzív eutanáziáról beszélünk. Ebben az esetben valaki, aki felelős valakinek a gondozásáért, ellátásáért, olyan dolgot mulaszt el megtenni, ami erkölcsi kötelessége lenne, mégpedig azzal a céllal mulasztja el, hogy a beteg meghaljon.

Amikor az Egyház az eutanáziáról beszél, akkor mindig a szándékos ölést érti alatta, történjen az cselekedettel vagy mulasztással. Magyarul mind a passzív, mind az aktív eutanáziát erkölcsileg rossznak tekinti.


De lássuk a kérdést közelebbről:

A kérdés tehát az, vajon van-e erkölcsi különbség a passzív és az aktív eutanázia között?
Erkölcsileg nincs lényegi különbség a két cselekedet között, mert mindkettő magába foglalja az ártatlan beteg szándékos megölését.
Képzeljünk el két nőt, akit mindketten megakarják ölni a férjüket, mert pénzre van szükségük.
Az egyikük a vacsora után szépen megfojtja a férjét. A másik is ezt tervezi, ám vacsora közben a férje félrenyel egy szálkát, elkezd fuldokolni, és bár az asszony ismeri a Heimlich-fogást, nem menti meg, hanem szépen megvárja, míg megfullad.
Van-e a különbség a két cselekedet között? Az egyik feleség végrehajtott egy cselekedetet azzal a céllal, hogy öljön; a másik elmulasztott egy cselekedetet, azzal a céllal, hogy öljön. Mindketten szándékosan öltek.

  • Az aktív eutanázia esetében valaki végrehajt egy tettet azzal a céllal, hogy öljön.
  • A passzív eutanázia esetében valaki nem hajt végre egy tettet, azért, hogy öljön.

A passzív eutanáziával kapcsolatban felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon mindig erkölcsileg rossz cselekedet hagyni meghalni valakit?

Hagyni meghalni azt jelenti, hogy egy haldoklónak, azért, hogy meg tudjon halni, bizonyos feltételeket nem biztosítunk. Ebben az esetben a cselekvő személy előre láthatja, hogy a beteg meg fog halni, ám alapos mérlegelést követően úgy dönt, hogy egyes kezeléseket nem alkalmaz, azért, hogy azzal már ne hosszabbítsa meg a beteg szenvedését. Ez erkölcsileg akkor elfogadható, hogy a cselekvő személy nem a beteg halálát célozza, és nem is úgy kerüli el az élet felesleges és aránytalan meghosszabbítását, hogy rendes, alapvető és erkölcsileg kötelező kezeléseket, beavatkozásokat mulaszt el, vagy hagy abba.

Hogy megértsük a passzív eutanázia és a halni hagyás közti erkölcsi különbséget, elsősorban azt kell látnunk, hogy különbség van aközött, amikor kifejezetten célzunk valamit, kifejezetten a beteg halálát akarjuk, és aközött, hogy csupán előre látjuk, hogy tettünknek bizonyos következményei lehetnek, ám azokat nem akarjuk, csak előre látjuk, és elfogadjuk.
Többnyire mindenki elfogadja, erkölcsileg rossz közvetlenül rosszat akarni, például fájdalmat okozni csupán a fájdalomokozás kedvéért. Ugyanakkor olykor erkölcsileg elfogadható olyan cselekedetet végrehajtani, amelynek esetleg rossz következményei is lehetnek. Ebben az esetben a rosszat nem közvetlenül akarjuk, még akkor sem, ha előre látjuk..

Világos tehát, hogy különbség van az eutanázia és a halni hagyás között.

A halál önmagában nem valami jó, ám egyrészt az emberi élet, sőt, minden biológiai létező életének részét képezi, ám a halál olykor súlyos és elviselhetetlen szenvedésektől szabadíthatja meg az embert. Sőt, mi katolikusok, keresztények a halált átmenetnek tekintjük, amely az örök életre vezet, és az emberi élet természetes feltételének tartjuk.


Vannak olyan helyzetek, amikor egy beteg életének a meghosszabbítása már erkölcstelennek tekinthető, erkölcsileg rossz, mert csak a szenvedéseit nyújtjuk meg, de állapotán már nem tudunk javítani, vagyis a remélt jóval aránytalan mértékben vetjük alá szenvedésnek, amikor már tudjuk, hogy nincs remény. De az élet meghosszabbítása más esetekben is lehet erkölcsileg rossz cselekedet. Például ha valaki megtagadja a hitét azért, hogy megmentse az életét, ez erkölcsileg rossz, vagy hatalmas pénzeket kifizetni azért, hogy még nem kellőképpen tesztelt kezeléseket kapjon valaki, szintén lehet erkölcstelen.


Amikor egy orvosi beavatkozás, kezelés csak kevés eredménnyel kecsegtet, ugyanakkor súlyos terhet ró a betegre és környezetére, akkor a kezelést nem szükséges megadni ill. elfogadni, még akkor sem, ha előre látjuk, hogy ennek elmulasztása a beteg halálához vezet.
Ahhoz, hogy megértsük, mikor elfogadható erkölcsileg a halni hagyás, és mikor nem, meg kell ismerkednünk a rendes és a rendkívüli beavatkozások, kezelések fogalmával.