Lelkiismeret és tekintély
|
Szent Tamás nagyon kevés helyet szentel a
lelkiismeretnek, és elsősorban az értelem-ész kapcsán beszél róla. A
lelkiismeretet tulajdonképpen azonosítja az ésszel, illetve annak egy
ítéletével, amint azt fentebb láthattuk. Tamás szerint egyébként nincs
100%-osan biztos lelkiismeret, hanem sokkal inkább egy állandó keresésben
vagyunk azzal kapcsolatban, hogy itt és most mit kell tennünk.
Tamás a lelkiismeretnél sokkal fontosabbnak tartotta az okosság erényét. Az ő felfogásában, és egyáltalán az erények szemszögéből az okosság nem az elme csillogása, hanem a helyes, igaz élet alapjainak a kiformálódása bennünk, úgy hogy könnyen, örömmel és biztosan tudunk Isten akarata, kedve szerint élni és cselekedni, amely természetesen magába foglalja azt is, hogy felebarátunk javait és jogait is tiszteletben tartjuk. |
A későbbi erkölcsteológusok, Tamással ellentétben, nagyon sokat foglalkoztak a lelkiismerettel. A 16-17. sz-ban hosszú elméleteket dolgoztak ki a lelkiismeret döntésének biztosságáról, helyességéről, a normákhoz való igazodásról. Ez volt a kazuisztika virágkora.
Ebben az időszakban állt be a szakadás a törvény és a szabadság között, melyet a mai napig nem sikerült helyreállítani. Ettől kezdve beszéltek arról, hogy mikor kell engedelmeskedni a törvénynek, és mikor nem szabad követni saját szabadságunkat. Már nem a konkrét cselekedet jóságáról vagy rosszaságáról volt szó, pláne nem arról, hogy az adott cselekedet vajon a boldogság, Isten felé visz engem vagy éppen az ellenkező irányba.
A lelkiismeret és az isteni törvény
A II. Vatikáni Zsinat Dignitatis Humanae kezdetű konstitúciója (3,3) azt tanítja, hogy az ember lelkiismerete által ismeri fel és el az isteni törvényt.
II. János Pál pápa pedig a Veritatis Splendor (Az igazság ragyogása, 57) kezdetű enciklikájában ezt mondja: Az ember lelkiismerete nem más, mint a hely, ahol szabadság és isteni törvény találkoznak.
A lelkiismeret tehát nem pillanatnyi felvillanás, amely lehetővé teszi az erkölcsi normák viszonylagossá tételét, hanem a lelkiismeret a törvény elé helyezi az embert, szembesíti vele, mintegy tanúvá válik számára.
A lelkiismeret nem egy önálló, magunk alkotta forrás, ami által önkényesen eldöntjük, mi a jó és mi a rossz; ellenkezőleg: a lelkiismeretben mélyen bele van írva az engedelmesség az objektív normák iránt, mely megalapozza és lehetővé teszi számunkra, hogy döntéseinket a parancsokhoz és tiltásokhoz igazítsuk, melyek az emberi cselekvés alapjait képezik.
Így a lelkiismeret gyakorlati ítéletében, mely a személyt egy meghatározott cselekedetre kötelezi, megmutatkozik a szabadság és az igazság összetartozása. (Vö: Veritatis Splendor, 61). Ezért a lelkiismeret „ítéletekkel” fejezi ki magát, melyek nem önkényes „döntések", hanem megteendő vagy már megtett cselekedeteink helyességét vagy helytelenségét, igazságát vagy hamisságát, jóságát vagy rosszaságát tárja fel előttünk.
Az Egyház tekintélye, amely erkölcsi kérdésekben is nyilatkozik, nem sérti a hívők lelkiismeretét. Egyrészt, a lelkiismereti szabadság soha nem az igazságtól elszakított szabadság, hanem mindig csak igazságban valósulhat meg. Másrészt, az Egyház nem tár olyan igazságokat a keresztények elé, melyek idegenek számukra, hanem olyan igazságokra mutat rá, melyeket már egyébként is bírnak, mégpedig a hit első aktusa által.
A hívők, a maguk részéről, lelkiismeretük formálása érdekében, komolyan meg kell fontolniuk az Egyház szent és biztos tanítását, mely hitelesen fejti ki az Igazságot, ami nem más, mint maga Krisztus.
II. János Pál pápa pedig a Veritatis Splendor (Az igazság ragyogása, 57) kezdetű enciklikájában ezt mondja: Az ember lelkiismerete nem más, mint a hely, ahol szabadság és isteni törvény találkoznak.
A lelkiismeret tehát nem pillanatnyi felvillanás, amely lehetővé teszi az erkölcsi normák viszonylagossá tételét, hanem a lelkiismeret a törvény elé helyezi az embert, szembesíti vele, mintegy tanúvá válik számára.
A lelkiismeret nem egy önálló, magunk alkotta forrás, ami által önkényesen eldöntjük, mi a jó és mi a rossz; ellenkezőleg: a lelkiismeretben mélyen bele van írva az engedelmesség az objektív normák iránt, mely megalapozza és lehetővé teszi számunkra, hogy döntéseinket a parancsokhoz és tiltásokhoz igazítsuk, melyek az emberi cselekvés alapjait képezik.
Így a lelkiismeret gyakorlati ítéletében, mely a személyt egy meghatározott cselekedetre kötelezi, megmutatkozik a szabadság és az igazság összetartozása. (Vö: Veritatis Splendor, 61). Ezért a lelkiismeret „ítéletekkel” fejezi ki magát, melyek nem önkényes „döntések", hanem megteendő vagy már megtett cselekedeteink helyességét vagy helytelenségét, igazságát vagy hamisságát, jóságát vagy rosszaságát tárja fel előttünk.
Az Egyház tekintélye, amely erkölcsi kérdésekben is nyilatkozik, nem sérti a hívők lelkiismeretét. Egyrészt, a lelkiismereti szabadság soha nem az igazságtól elszakított szabadság, hanem mindig csak igazságban valósulhat meg. Másrészt, az Egyház nem tár olyan igazságokat a keresztények elé, melyek idegenek számukra, hanem olyan igazságokra mutat rá, melyeket már egyébként is bírnak, mégpedig a hit első aktusa által.
A hívők, a maguk részéről, lelkiismeretük formálása érdekében, komolyan meg kell fontolniuk az Egyház szent és biztos tanítását, mely hitelesen fejti ki az Igazságot, ami nem más, mint maga Krisztus.