Az emberi értelem
ST, I.q.75; q.77;q.78-79.


Az értelem az emberi lélek szellemi, spirituális képessége. Csak értelmes természetben egzisztáló létezőkre jellemző képesség. Az értelem sajátos tárgya, amire irányul, az maga a lét (és az igaz, de ha egészen pontosak akarunk lenni, ez nem az értelem, hanem a megértés sajátos tárgya).

Szent Tamás két helyen is komoly figyelmet szentel az értelem tanulmányozásának:
  •  Az Igazságról (De Veritate) c. művében (q.X és q. XV), valamint a
  •  Summa Theologiae első kötetében (q.79.; q.84-89).
 
Ezek alapján azt látjuk, hogy az érzékszervekhez kötött megismerés az állatokkal közös vonása az embernek, míg az értelmi, intellektuális megismerés az ember sajátja. Ez azt jelenti, hogy az embernek két megismerő-képessége van.

Az értelem sajátos tárgya a lét, és mint olyan, az egyetemesre irányul. De az értelemnek meg van a képessége, hogy az érzékszervekkel nem érzékelhető tárgyakat is megragadja, azokra is tud irányulni. Ilyen nem érzékelhető, érzékszervekhez nem kötődő valóság például az igazság eszméje, melyre az értelem szüntelenül és természeténél fogva irányul. Értelmünk természeténél fogva megismerésre és (meg)értésre törekszik. De az értelem képes például önmagáról is tudomást venni, saját irányultságáról, tevékenységéről, és a lélek más megnyilvánulásairól, például a szenvedélyekről, stb.




Az értelem, mivel természeténél fogva nyitott a végtelenre, képes a dolgok, a létező valóságok lényegéig hatolni, és felfogni megragadni lényegi voltukat, mi-ségüket (quidditas, ST, Ia.q.85.a.8.c). Ez által az értelem képes választ adni a „mi ez?” kérdésre….


Szent Tamás két különböző funkcióját különbözteti meg az értelemnek. Először is aláhúzza, hogy az emberi értelem alapvetően spekulatív és ezen alapulva terjed ki a gyakorlati valóságra. Az értelem ugyanis elsősorban az igazság szemlélésére rendeltetett, vagyis spekulatív, ugyanakkor, az emberi, vagyis erkölcsi cselekedetek miatt az értelem a megismert valóságot gyakorlatba, cselekvésbe ülteti át.

Mivel az ember morális, erkölcsi tetteket hajt végre, a megismert valóság az ember tetteiben is tükröződik.



A racionális értelem (ratio)

Az értelem (ratio) szellemi, spirituális, anyagtalan megismerő képesség. Tág értelemben az ember lelki, spirituális képességének összességét is jelöli, vagyis a vágyó- (appetitus) és a megismerő-képességet. Természetesen nem csak az ember képes a megismerésre:
  • az állatok megismerése azonban érzékekhez kötött, és azon a szinten is maradó ismeret, bár a fejlettebb állatok emlékképeket is képesek megőrizni, ez azonban nem tudatos, reflektált, hanem inkább reflexív (vö: a híres Pavlov-kísérlet).
  • Isten megismerése viszont teljesen független minden anyagiságtól és érzékeléstől. Istenben nincsenek „képességek”, Isten maga a megértés, Ő maga a szubzisztáló intelligencia.

Az értelem – ratio kifejezést azonban Aquinói Tamás szinte mindig az emberi megértésre alkalmazza.


Az intellektuális megismerés (intellectus)

Az emberek és az angyalok anyaghoz nem kötött megismerő-képessége. Néha a racionális értelem szinonimájaként is alkalmazzák, sőt az első alapelvek megragadásának képességét is intellektusnak hívjuk. De a Szentlélek ajándékainak egyike is az értelem (megértés) nevet viseli.
Első megközelítésben talán azt mondhatnánk, hogy az intellektus az öt intellektuális habitus egyike: az, amely az értelmet az első alapelvek megragadásában segíti.


A "ratio" és az "intellectus" közötti különbség

Szent Tamás ismeret-elméletében ez a különbség elsősorban az ember megértő-képességének (facultas, potentia) kétféle megismerési módjában áll.
Az angyalok megismerésének intuitív jellege nagyon jól megmutatja, mi is pontosan az „intellectus”, amelyben teljességgel megvalósul a megismerés lényege.

Az ember értelemmel bíró létező. Az intellectus, mint emberi megismerő-képesség, a lélek egyik passzív potenciája, olyan befogadó képesség (facultas), amely szükségessé tesz illetve feltételez egy cselekvő értelmet is (intellectus agens). Az emberi értelem természeténél fogva arra rendeltetett, hogy „lásson”, felfogjon, észleljen. Az értelem képes intuitív módon látni a dolgokat, illetve képes lépésről lépésre haladva megismerni, és ennek a „megismerő útnak” a végén következtetéseket levonni, melynek révén meglátja, felismeri az igazságot, valóságot. 


Ebben az értelemben az intellectus és a ratio esetében tehát nem két különböző képességről van szó.
A ratio-ból fakadó megismerés, a gondolkodás ugyanis mindig valamilyen intuitív megismerésből indul ki, abból születik (elsősorban és bizonyára az első elvek benső felismeréséből, ugyanakkor magából a gondolkodásból kialakuló konklúzió előzetes intuíciója, benső rásejtése is fontos szerepet játszik). Mindez pedig újabb intuícióhoz vezet, mely nem más, mint a gondolkodásból kirajzolódó konklúzió.
  • Ha a megértést a latin intellectus szóból kiindulva vizsgáljuk, akkor a megértés elsősorban egyfajta belső olvasást, a dolgok benső megismerését jelenti. 

Megérteni annyi, mint a felfogható, megérthető igazságot, valóságot befogadni, felfogni, megragadni. (ST, Ia.q.79.a.8).

  • A megértés mint ratio, mint gondolkodás pedig egyik megértett, felfogott tárgytól a másikig haladni annak érdekében, hogy a megismerhető, felfogható valóságot, igazságot ténylegesen és a maga valóságában megismerjük.  


Az intuitív és a racionális megértés úgy viszonyul egymáshoz, mint a tökéletes a tökéletlenhez.
A ratio végül is azt fejezi ki, hogy az emberi megismerés a valóság megismerésének csak egy alacsonyabb fokáig képes eljutni.
De mint azt már említettük, az emberi értelem nem csupán ratio, hiszen az ember képes a valóság és az igazság közvetlen megragadása. Ez a közvetlen ismeret intellektusa, vagyis a dolgok benső valóságának megértése, egyfajta benső olvasás révén valósul meg. Az emberi megismerésben csakis ennek az alapvető intuíciónak, vagyis az intelligenciának (mint az intellektus aktusának) köszönhetően beszélhetünk ratio-ról, mely lehetővé teszi az igazság felismerését, meglátását és befogadását is.
Az emberi megismerés ezen az intuitív alapon valósul meg. Ennek oka főleg az, hogy a megismerés elsősorban a dolgok benső olvasására, megismerésére irányul. A megismerés tehát nem csupán külső, mérhető, érzékelhető információk begyűjtése és osztályozása (bár ez sem mellékes).






Az intus-legere, vagyis belülről, bensőleg olvasni a dolgok benső valóságába történő behatolást jelent, mely azonban se nem rombol, se nem érint, csupán szemléli az észlelt valóságot, az adott dolog igaz-ságát. 
Az intellectus tevékenysége tehát nem más, mint egy egyszerű tekintet, olyan befogadó pillantás, amely az adott valóságot a maga anyaghoz nem kötődő benső valóságát ragadja meg. A dolgoknak ez az anyaghoz nem kötődő valósága az adott dolog „érthető”, „felfogható” volta, mely azonban – az anyagi valóságok esetében – mégis az anyagi feltételekben mutatkozik meg és tárul fel.

A megértés első „lépése”, alapja tehát egy egyszerű rásejtés (simplex intuitus), és éppen ezért mondhatjuk, hogy az értelem intuitíve működik, ez az intuitivitás azonban fogalmak által és fogalmakban fejezi ki a megsejtett valóságot. 
Ez utóbbi a ratio munkája által valósul meg, mely az emberi megértéshez feltétlenül szükséges, még akkor is, ha a teljes megismerés az intellektusban valósul meg. 
A ratio az emberi megismerés benső módja, és az intellektuson „belül foglal helyet”.

A ratio, a gondolkodás folyamata mindig egy egyszerű intellectus-sal (egy intuitív megértő, észlelő aktussal, lépéssel) és mindig egy egyszerű intellectus-sal (intuitív, befogadó megismerő aktussal). A gondolkodás egy őt megelőző intuitív aktussal kezdődik. A dolog előzetesen megragadott, észlelt érthetősége, felfoghatósága (mint pl. az első elvek) minden olyan információt tartalmaz, amely majd a ratio munkája révén bontakozik ki. A végső és egészen egyszerű pillantás pedig a szemlélt, észlelt tárgy teljes, megérthető, fel- és befogadható valóságát áthatja, átöleli és befogadja és mintegy elnyugszik benne (Msg. George M-M. Cottier).

Röviden azt mondhatjuk, hogy a ratio teszi lehetővé az intellektus  működését, ugyanakkor – és talán éppen ezért – a ratio csak az intellektussal való kapcsolatában nyeri el értelmét és jelentőségét. 

vö: ST, Ia.q.7.a.8.; q.58.a.3-4.; IIa-IIae.q.8.a.1.

A ratio azonban egy adott dolog érthetőségét, ratio-ját is jelölheti, melyet az emberi értelem absztrakció útján ér el, és amely lehetővé teszi számára az adott dolog meghatározását, definiálását.