A tartós vegetatív állapot erkölcsi kérdései
Az oldalt William E. May: Catholic Bioethics and the Gift of Human Life, Huntington, Indiana, 2008, p 285-292.
és
Janet E. Smith - Christopher Kaczor, Life Issues, Medical Choices,
Questions and Answers for Catholics, Cincinnati, Ohio, 2009, p 112-114.
alapján készítettük.
Vegetatív állapotnak nevezzük azt, amikor valaki tartósan nincs öntudatánál, nem mutat értelmi, érzelmi reakciókat, képtelen a kommunikációra, ám ennek ellenére hosszú évekig is élhet ebben az állapotban. A kérdés ilyenkor szinte mindenkiben felmerül, különösen is amikor már hosszú idő telt el, hogy vajon tényleg kell-e táplálni, folyadékkal ellátni az ilyen betegeket. Kinek jó ez? Miért kellene kínozni a beteget, a családot, és terhelni nem csak őket, hanem a társadalmat is? Vajon milyen erkölcsi kötelességeink vannak velük szemben?
A kérdéssel kapcsolatban hivatalos egyházi nyilatkozat nem született, ám II. János Pál pápa (2004. március 20.) részletesen kifejette idevonatkozó erkölcsi tanítását, melyet a katolikusoknak egyrészt hívő engedelmességgel kell fogadniuk, másrészt a tanítást még nem hívőknek is érdemes megfontolniuk, mert igen gazdag gondolatokat tartalmaz. |
Kérdésünk mögött többnyire egy másik, sokkal lényegesebb kérdés húzódik meg, ezt azonban nemegyszer szégyenérzet, lelkiismeret-furdalás is kísérheti. A nagy kérdés ugyanis az, hogy egyáltalán tényleg élőnek, hovatovább élő embernek, vagy emberi életnek lehet-e nevezni az ilyen állapotban létező betegeket, életüket. Sokan úgy vélik, hogy ezeknek az embereknek már csak a teste működik, de ők maguk halottak, hiszen nem gondolkodnak, nem éreznek, nem tudnak kapcsolatot teremteni többé. Megint mások úgy gondolják, hogy ez már nem mondható emberi, pláne nem minőségi életnek, és így nem érdemes élni, és leélni az életet.
A Katolikus egyház azonban, pontosan az ember, az emberi élet iránti tisztelete miatt azt tanítja, hogy még az ilyen súlyos, tartósan vegetatív állapotban lévő emberek is a legteljesebb értelemben emberek, méltóságuk van, és az emberi személynek kijáró tisztelet illeti meg őket, hiszen személy-voltukat, személyes, emberi méltóságukat nem veszítik el még a legsúlyosabb állapotban sem. Ez még akkor is igaz, ha mondjuk egy öntudatánál lévő, ám súlyos beteg úgy érzi, elvesztette a méltóságát, ember voltát.
Amikor egy beteg vegetatív állapotban van, magától értetődik, hogy mesterségesen kell táplálni és folyadékkal ellátni. II. János Pál pápa egy pápai kihallgatáson, mint fogalmazott, kötelességének érezte megerősíteni, minden egyes ember személyes méltóságát és belső, önmagáért való értékét, ami teljesen független a körülményeitől, legyenek azok akár a legnyomorúságosabbak. Az ember soha nem veszítheti el ember-voltát, és bár vegetatív állapotba kerülhet, ettől nem válik sem állattá, sem pedig zöldséggé, salátává. Egy emberi lény mindig emberi személy marad, még akkor is, ha elvesztette értelmi, akarati képességeit.
|
Itt felmerül a kérdés, hogy vajon a mesterséges táplálást és folyadékpótlást rendkívüli beavatkozásnak kell-e tekinteni, vagyis olyan eljárásnak, amely erkölcsileg nem kötelez bennünket, hiszen azzal nem kell feleslegesen és aránytalan módon terhelni az amúgy is szenvedő beteget.
Ezzel kapcsolatban a Szentatya aláhúzta, hogy a táplálás és folyadékpótlás, történjen az akár mesterségesen, szondákon, infúzión keresztül, mindig az élet megőrzésére irányuló természetes cselekedetet jelentenek, nem pedig orvosi beavatkozást. A szonda bevezetése, vagy az infúzió bekötése orvosi feladat, ám maga a táplálás, folyadékpótlás természetes, rendes és arányos beavatkozásnak minősül, vagyis erkölcsileg kötelező egészen addig, amíg eléri sajátos és természetes célját, tényleges a táplálást.
Mi a táplálás, folyadékpótlás célja? Az, hogy a beteg szervezetét ellássuk a szükséges tápanyagokkal, vitaminokkal, fehérjékkel és folyadékkal. Ám ez csak akkor valósul meg, ha a bejuttatott táplálék, folyadék felszívódik és be is épül a szervezetbe. Vagyis abban az esetben, ha a beteg anyagcseréje már olyan mértékben károsodott, hogy a bevitt táplálék nem szívódik fel, akkor a táplálás rendkívüli beavatkozásnak is minősülhet. Ilyen helyzet állhat fenn például akkor, amikor a beteg valóban közel van a halálhoz. Ilyenkor nem szükséges az amúgy is nagy küzdelmet folytató szervezetet tovább terhelni olyasmivel, ami állapotát már nem javít.
Itt fontos megérteni, hogy a táplálás nem csupán a táplálék bejuttatását jelenti, hanem annak felszívódását, beépülését a szervezetbe. Vagyis ha egy beteg ember szervezete már nem fogadja be a mondjuk szondán keresztül a szervezetbe juttatott táplálékot, magyarul nem szívódik fel, esetleg ennek látványos jele van (kijön belőle), magától értetődik, hogy már rendkívüli, aránytalan, éppen ezért erkölcsileg nem kötelező beavatkozássá válik, sőt, adott esetben erkölcstelen cselekedet lehet.
Világos, hogy a Szentatya, és az Egyház nem ragaszkodik ahhoz, hogy valakit mindenáron tápláljanak. Az az ember, aki haldoklik, aki közel van a halálhoz, már nem tud emészteni, és szükségtelen is őt terhelni.
Ezzel kapcsolatban a Szentatya aláhúzta, hogy a táplálás és folyadékpótlás, történjen az akár mesterségesen, szondákon, infúzión keresztül, mindig az élet megőrzésére irányuló természetes cselekedetet jelentenek, nem pedig orvosi beavatkozást. A szonda bevezetése, vagy az infúzió bekötése orvosi feladat, ám maga a táplálás, folyadékpótlás természetes, rendes és arányos beavatkozásnak minősül, vagyis erkölcsileg kötelező egészen addig, amíg eléri sajátos és természetes célját, tényleges a táplálást.
Mi a táplálás, folyadékpótlás célja? Az, hogy a beteg szervezetét ellássuk a szükséges tápanyagokkal, vitaminokkal, fehérjékkel és folyadékkal. Ám ez csak akkor valósul meg, ha a bejuttatott táplálék, folyadék felszívódik és be is épül a szervezetbe. Vagyis abban az esetben, ha a beteg anyagcseréje már olyan mértékben károsodott, hogy a bevitt táplálék nem szívódik fel, akkor a táplálás rendkívüli beavatkozásnak is minősülhet. Ilyen helyzet állhat fenn például akkor, amikor a beteg valóban közel van a halálhoz. Ilyenkor nem szükséges az amúgy is nagy küzdelmet folytató szervezetet tovább terhelni olyasmivel, ami állapotát már nem javít.
Itt fontos megérteni, hogy a táplálás nem csupán a táplálék bejuttatását jelenti, hanem annak felszívódását, beépülését a szervezetbe. Vagyis ha egy beteg ember szervezete már nem fogadja be a mondjuk szondán keresztül a szervezetbe juttatott táplálékot, magyarul nem szívódik fel, esetleg ennek látványos jele van (kijön belőle), magától értetődik, hogy már rendkívüli, aránytalan, éppen ezért erkölcsileg nem kötelező beavatkozássá válik, sőt, adott esetben erkölcstelen cselekedet lehet.
Világos, hogy a Szentatya, és az Egyház nem ragaszkodik ahhoz, hogy valakit mindenáron tápláljanak. Az az ember, aki haldoklik, aki közel van a halálhoz, már nem tud emészteni, és szükségtelen is őt terhelni.
Ám a vegetatív állapotban lévő betegek sokszor évtizedekig is élhetnek így. Mindaddig, amíg szervezetük befogadja a bejuttatott folyadékot, táplálékot, addig erkölcsi kötelességünk biztosítani nekik mindezeket. Enélkül a rendes, arányos ellátás nélkül, mivel szervezetük egyébként jól funkciónál (megtörténik a felszívódás, beépítés, ürülés, vagyis az anyagcsere minden szinten jól működik), éhen- és szomjan halnának. |
Sőt, ha egészen pontosak akarunk lenni, a Szentatya nem is tekinti a vegetatív állapotban lévő betegek táplálását, folyadékpótlását kezelésnek, hanem „csupán” gondoskodásnak. A magatehetetlen kis csecsemőt sem kezeljük, hanem gondosan tápláljuk. A gondozás mindig erkölcsileg kötelez bennünket. Egy vegetatív állapotban lévő beteg táplálásának, folyadékpótlásának elmulasztása mulasztásból elkövetett eutanázia lenne.
Ráadásul ez a halál (táplálék- és folyadékmegvonás) lassú és kínokkal teli lenne, hiszen a beteget szomj- és éhhalálra ítéljük.
Természetesen nem tekinthetünk el attól a súlyos ténytől, hogy a vegetatív állapotban lévő betegek családtagjaira óriási teher hárul nem csak érzelmileg, hanem fizikailag, anyagilag is. Sokszor nem maga a vegetatív állapot ösztönzi a környezetet a táplálás elhagyására, hanem a fizikai, anyagi, lelki terhek, amivel a 24 órás ellátás jár. Éppen ezért - mondja a Szentatya - ezeket a családokat különösen is segíteni kell. A megoldás nem szerettük eltávolítása az élők sorából, hanem olyan feltételek megteremtése, melyekben a család összeomlás nélkül tudja vállalni, végezni szerettük gondozását, illetve olyan intézmények létrehozása, ahol ezeket a betegeket emberségesen és erkölcsösen ellátják, gondozzák.
Ráadásul ez a halál (táplálék- és folyadékmegvonás) lassú és kínokkal teli lenne, hiszen a beteget szomj- és éhhalálra ítéljük.
Természetesen nem tekinthetünk el attól a súlyos ténytől, hogy a vegetatív állapotban lévő betegek családtagjaira óriási teher hárul nem csak érzelmileg, hanem fizikailag, anyagilag is. Sokszor nem maga a vegetatív állapot ösztönzi a környezetet a táplálás elhagyására, hanem a fizikai, anyagi, lelki terhek, amivel a 24 órás ellátás jár. Éppen ezért - mondja a Szentatya - ezeket a családokat különösen is segíteni kell. A megoldás nem szerettük eltávolítása az élők sorából, hanem olyan feltételek megteremtése, melyekben a család összeomlás nélkül tudja vállalni, végezni szerettük gondozását, illetve olyan intézmények létrehozása, ahol ezeket a betegeket emberségesen és erkölcsösen ellátják, gondozzák.