Az emberi lélek a halál állapotában
Szent Tamás szerint a halál nem más mint a lélek és a test elválása. Ezt az állapotot a természetet meghaladó (praeter naturam), sőt természetellenes (contra naturam) állapotnak is nevezi. Miért? Mert a halál állapotában a lélek valami olyan valóságtól, a testtől, a testtel való egyesüléstől van megfosztva, ami számára lényegi, esszenciális fontosságú. A lélek lényege ugyanis az, hogy a test formája legyen. A halál a bukott ember természetéhez tartozik, ugyanakkor a lélek állapotát is jelzi. A halál tehát egyrészt feszültséggel teli, másrészt egyfajta hiányállapotot jelöl. A halál az ember, az emberi természet legrettenetesebb állapota, mégpedig érdekes módon elsősorban nem a test, hanem sokkal inkább a lélek számára. |
Érdemes itt egy
pillanatra elidőzni az ún. hylemorphizmusnál. Ez a filozófiatörténetben
meglehetősen késői fogalom Arisztotelész természetfilozófiájában és
metafizikájában gyökerezik, és azt akarja kifejezni, hogy minden fizikai létező
két alapvető elemből, anyagból (hylé) és formából (morphé) áll. Az anyagból jön
létre a test, a formából pedig az a belső valóság, természet, ami az adott
létezőt azzá teszi, ami. Vagyis az anyagot, az állati testet az teszi mondjuk
zsiráffá, hogy az anyagot áthatja a zsiráf-természet, a zsiráf-ság.
A genetika, biológia, stb segítségével meg tudjuk mondani, hogy egy adott létező miért ilyen és ilyen, de hogy a létben mi-ként és hogyan foglal helyet, azt csak a metafizika oldaláról tudjuk megválaszolni, a létből kiindulva. A létezők tevékenysége (biológiai megjelenése, megnyilvánulása, működése) ugyanis követi a létüket, azt a módot, ahogyan a létben ők léteznek. Ez pedig empirikus, tapasztalati úton nem írható le, csak kikövetkeztethető.
Említettük, hogy a halál természetellenes a lélek számára. Mivel a lélek a test formája, a lélek természetéhez az tartozik hozzá, az a természetes számára, hogy egyesülve legyen a testtel. A testtel való egyesültség, mint ami a lélek természetéhez tartozik, azért nem veszíti érvényét a halállal, mert a lélek halhatatlan. Vagyis a testtől való elszakítottság után a lélek tovább létezik, és mintegy „sóvárog” a testtel való újraegyesülés után.
Ám a testtel ez pont fordítva van: a halál teljesen megfelel a test természetének. Miért? Mert a test természeténél fogva alá van vetve a változásnak, a romlásnak és a bomlásnak. Hogy is állunk tehát? A halál egyszerre természetes és természetellenes is. Ez azonban csak az emberre érvényes, mert csak az embernek van halhatatlan lelke. A halál bizonyos
értelemben felháborító az ember számára, éppen a fenti okok, vagyis saját
természete és méltósága miatt.
|
Isten az első embert, Ádámot eredeti igazságban teremtette, vagyis az emberre nem az eredeti bűnt, hanem az eredeti igaz-ság állapota volt jellemző, abban létezett. Az eredetei igazság állapotba magába foglalta a halhatatlanságot, vagyis a test romolhatatlanságát is. Ám a testre, az anyagi valóságokra jellemző változandóság, romlandóság miatt ez a halhatatlanság még az eredeti igaz-ság állapotában sem tartozott az ember természetéhez, hanem a természetet meghaladó (praeter naturam) ajándékot, kegyelem volt a teremtő Isten részéről (ST, I.q.79.).
A halál tehát természetellenes a lélek számára nem csupán az eredeti igaz-ság állapota miatt, hanem a lélek természetéből fakadóan is, függetlenül a kegyelemtől. A halál állapotában a lélek puszta forma:
Létében ugyan független, hiszen a test nélkül is tovább létezik, de lényegét tekintve egyáltalán nem független: a testhez kötődik, és amíg nem egyesül újra a testtel, addig nem is képes betölteni küldetését: hogy a test formája, lételve legyen.